„Anyám vagyok még, vagy csak egy örökség?” – Egy magányos budapesti asszony vallomása

– Hányszor mondjam még, hogy jól vagyok? – csattantam fel a telefonba, miközben a konyhaasztalon idegesen doboltam az ujjaimmal.

– Csak aggódunk, anya – hallatszott Dániel hangja, de olyan fásultan, mintha egy ügyfélszolgálati szöveget mondana fel. – Holnap ott leszünk, jó? Ne főzz semmit, hozunk sütit.

Letettem a telefont. A csend visszakúszott a lakásba, mint egy régi ismerős. A falióra kattogása harsogott a nappaliban. Aztán hirtelen elöntött a szégyen: miért kiabáltam? Hiszen ők legalább hívnak. De miért érzem mégis azt a fojtogató ürességet minden beszélgetés után?

A nevem Katalin. Hatvankilenc éves vagyok, özvegy, három felnőtt gyermek anyja. Budapesten élek egy kétszobás lakásban a Bartók Béla úton. Régen tele volt élettel ez a lakás: gyerekzsivajjal, veszekedésekkel, nevetéssel. Most csak a múlt emlékei visszhangzanak a falak között.

A gyerekeim – Dániel, Zsófi és Balázs – mind elköltöztek már. Ritkán jönnek át. Inkább csak telefonálnak. Mindig ugyanazok a kérdések: „Hogy vagy, anya? Szedsz rendesen gyógyszert? Nem fáj semmid?” Néha úgy érzem, mintha csak ellenőriznének, mintha egy idős gondozott lennék, nem pedig az anyjuk.

Tavaly karácsonykor is így volt. Dánielék beugrottak húsz percre, Zsófi sietett vissza a családjához, Balázs pedig csak este ért ide, amikor már mindenki elment. Az asztalon ott maradt a bejgli fele, amit senki sem vitt el.

Most pedig közeleg a születésnapom. Már napok óta készülök rá: új abroszt vettem, sütöttem diós kalácsot, elővettem a régi családi fényképeket. Mégis félek: vajon tényleg eljönnek? És ha igen, mennyi ideig maradnak?

Este Zsófi hívott.
– Anya, holnap csak egy órára tudunk menni. Bence fociedzésre megy utána. Ugye nem baj?
– Nem baj – hazudtam. – Örülök, hogy láthatlak titeket.

Aztán egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor mindent értük tettem: dolgoztam két műszakban, hogy legyen pénzük nyaralni menni; éjszakákat virrasztottam mellettük betegen; minden karácsonykor én voltam az első, aki felkelt és az utolsó, aki lefeküdt.

Most meg… Most csak egy név vagyok a naptárukban. Egy kötelező program.

Másnap reggel korán keltem. Megterítettem az asztalt, előkészítettem a kávét. Minden percben az órát néztem. Tíz óra lett, majd tizenegy. Végül fél tizenkettőkor csöngettek.

Dániel állt az ajtóban feleségével és két gyerekkel.
– Boldog születésnapot! – mondták egyszerre.
Zsófiék is megérkeztek nem sokkal később. Balázs viszont csak üzent: „Sajnálom anya, munka van.”

Leültünk az asztalhoz. A gyerekek nyomkodták a telefonjukat, Dánielék arról beszéltek, hogy milyen nehéz most lakást venni Budapesten.
– Tudod anya – kezdte Dániel –, gondolkodtunk rajta Zsófival… Ha egyszer eladod ezt a lakást, talán tudnánk venni egy nagyobbat magunknak is.

Megfagyott bennem minden szó. Hát ezért jöttek? Ezért hívogatnak nap mint nap?
– Nem tervezem eladni semmit – mondtam halkan.
– Persze, persze – legyintett Dániel –, csak gondoltuk…

Aztán gyorsan megették a sütit, Zsófi már indult is Bencéért az edzésre.
– Majd jövő héten hívunk! – kiáltotta vissza az ajtóból.

Egyedül maradtam. Az asztalon ott maradt a félig megevett kalács és néhány morzsa. A lakásban újra csend lett.

Kimentem az erkélyre és néztem a Gellért-hegyet. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Miért érzem azt, hogy már csak egy öregasszony vagyok nekik, akinek egyszer majd lesz mit örökölni?

A szomszéd néni átszólt az erkélyről:
– Kati drága, jöjjön át egy teára!

Elmosolyodtam és bementem becsukni az ajtót.

Talán mégsem vagyok teljesen egyedül ebben a városban.

De mondd meg nekem: tényleg ennyit ér ma egy anya szeretete? Vagy tényleg csak az örökség számít? Várom a válaszokat…