„Anyám vagyok, de elhagytalak” – Egy anya vallomása a budapesti panelből
– Nem érdekel, hogy miért mentél el! – ordította Anna, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja visszhangzott a szűk panellakásban, mintha minden falon átütött volna a haragja. Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig megfőtt leveses fazékkal, és úgy éreztem, mintha valaki belém rúgott volna. A lányom, akit egyedül neveltem fel, most úgy nézett rám, mintha idegen lennék.
A nevem Katalin. 59 éves vagyok, és egész életemben csak egy dolgot akartam: hogy a lányomnak jobb élete legyen, mint nekem volt. De most, amikor Anna már 32 éves, úgy tűnik, mindent elrontottam. Az arca tele van megvetéssel, ha rám néz. És én minden este azon gondolkodom: vajon tényleg elárultam őt?
Budapesten nőttem fel, egy szürke panelházban a XIII. kerületben. A férjemet, Gábort fiatalon ismertem meg – akkor még nem tudtam, hogy az ital lesz az első szerelme. Anna hároméves volt, amikor végleg elhagytam Gábort. Nem bírtam tovább a részeg dühkitöréseit, a pénztelenséget, a szégyent. Egyedül maradtam egy kislánnyal és egy halom adóssággal.
Akkoriban minden nap egy harc volt. Reggelente fél hatkor keltem, hogy még elérjem az első villamost a Nyugatihoz. Egy irodában takarítottam, délután pedig egy kis közértben dolgoztam pénztárosként. Anna sokszor egyedül volt otthon – vagy a szomszéd Marika néni vigyázott rá. A volt férjemről semmit sem hallottunk; ha mégis felbukkant, csak pénzt kért vagy veszekedett.
A lakbérrel elmaradtunk. Egyik este csengettek: két kopasz férfi állt az ajtóban, kezükben papírokkal. – Asszonyom, ha nem fizet két héten belül, kilakoltatják magukat – mondta az egyikük ridegen. Anna akkor már aludt, de én egész éjjel sírtam.
Aztán jött az ajánlat: egy ismerősöm szólt, hogy Ausztriában keresnek takarítónőt egy szállodába. A fizetés háromszor annyi volt, mint amit itthon valaha is kaptam. De csak úgy vállalhattam el, ha Annát itthon hagyom. Akkor 12 éves volt.
– Anya, ne menj el! – könyörgött Anna azon az estén. – Megígérem, jó leszek! Nem kell többé csokit venned nekem! Csak maradj itt!
A szívem majd megszakadt. De tudtam: ha maradok, elveszítjük a lakást. Ha megyek, legalább lesz pénzünk enni és élni.
Az első hónapok Bécsben pokoliak voltak. Minden nap hajnalban keltem, egész nap ágyakat húztam fel és fürdőszobákat sikáltam. Este telefonáltam Annának – de ahogy múltak a hetek, egyre rövidebbek lettek a beszélgetéseink.
– Minden rendben van – mondta mindig halkan. – Tanulok… Marika néni főzött levest…
Éreztem, hogy valami eltört benne. De nem tudtam hazamenni – nem volt hova.
Két év után végre sikerült annyi pénzt félretennem, hogy visszafizettem az adósságokat és hazajöttem. Anna akkor már 14 éves volt – és idegenként nézett rám.
– Most már nincs rád szükségem – mondta fagyosan. – Megtanultam nélküled élni.
Azóta eltelt majdnem húsz év. Anna most sikeres ügyvéd Budapesten – de soha nem bocsátotta meg nekem azt a két évet. Minden ünnepen feszültség van köztünk; ha szóba hozom a múltat, csak legyint.
– Te választottad ezt az utat – mondja mindig. – Nekem nem volt választásom.
Próbáltam mindent jóvátenni: támogattam az egyetemen, segítettem lakást venni neki, ott voltam minden fontos pillanatban – de mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk.
Tavaly karácsonykor végül kitört belőle minden:
– Tudod milyen érzés volt minden este sírni utánad? Amikor mindenki másnak ott volt az anyja? Nekem csak egy üzenet jutott…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és hagytam, hogy rám zúdítsa a haragját.
Most itt ülök ebben az üres lakásban – már csak én vagyok és az emlékek. Néha azon gondolkodom: lehetett volna másképp? Ha maradok, talán elveszítjük mindent – de legalább együtt lettünk volna…
Vajon lehet-e valaha megbocsátani annak az anyának, aki elment? Vagy örökre bűnhődnöm kell azért a döntésért?
Mit gondoltok? Ti mit tettetek volna a helyemben?