„Anyám, te csak egy bankautomata vagy?” – Egy magyar nagymama fájdalmas vallomása

– Mária néni, maga tényleg nem jön el az unokája születésnapjára? – kérdezte a szomszédasszony, Ilonka, miközben a lépcsőházban összefutottunk.

A torkom elszorult. Már egy éve nem láttam Annát, a kisunokámat. Azóta, hogy Péter, a fiam, egyszerűen kizárt az életükből. Csak azért, mert már nem tudtam tovább pénzt adni neki.

Emlékszem arra a napra, amikor minden megváltozott. Egy szürke februári délután volt. Péter átjött hozzám, ahogy szokott. Leült a konyhaasztalhoz, és anélkül, hogy rám nézett volna, megszólalt:

– Anya, szükségem lenne egy kis segítségre. Megint elmaradtunk a lakbérrel.

Sóhajtottam. Már hónapok óta minden hónapban ugyanazt hallgattam. A nyugdíjam nagy részét nekik adtam, hogy ne veszítsék el az albérletet. De most már nem ment tovább.

– Péter, én… sajnálom, de nem tudok többet adni. Nekem is ki kell fizetnem a rezsit, gyógyszereket kell vennem. Nem marad semmim.

A fiam arca eltorzult.

– Szóval most már nem számítok? Csak addig voltam fontos, amíg adtál?

– Nem erről van szó! – próbáltam magyarázni. – Mindent megtettem érted egész életemben. De most már nekem is gondolnom kell magamra.

– Hát jó – mondta ridegen –, akkor majd megoldom máshogy.

Aznap este még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor láttam őt és Annát együtt. Másnap hiába hívtam őket, Péter nem vette fel a telefont. Az üzeneteimre sem válaszolt. Hetek teltek el így. Először azt hittem, csak dühös rám, majd biztos voltam benne: megbocsát majd. Hiszen én vagyok az anyja!

De nem így történt. Egy hónap múlva már a közös családi csoportból is törölt. Anna születésnapján csak egy fényképet láttam róla Ilonka telefonján keresztül – ott mosolygott a torta mellett, de én nem lehettem ott.

Azóta minden nap ugyanaz: reggelente felkelek, főzök egy kávét, leülök az ablakhoz és nézem az utcát. Hátha egyszer csak feltűnik Anna vagy Péter. De soha nem jönnek.

A szomszédok eleinte kérdezgettek:
– Mi van Péterrel? Miért nem látjuk Annát?

Hazudtam nekik: „Sokat dolgoznak.” „Elfoglaltak.” De már nem kérdeznek semmit. Tudják, hogy valami nincs rendben.

Néha éjszaka felébredek és hallom Anna nevetését a fejemben. Eszembe jutnak a közös séták a Városligetben, ahogy együtt etettük a galambokat. Aztán rájövök: lehet, hogy soha többé nem fogom látni őt.

Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és elmentem Péterék lakásához Zuglóba. Csengettem. Semmi válasz. Az ablakból láttam Anna rózsaszín kabátját a fogason. Ott voltak – csak engem nem akartak látni.

Hazafelé sírtam az 5-ös buszon. Egy idős bácsi mellém ült és megkérdezte:
– Jól van, kedves?

Csak bólintottam. Mit mondhattam volna? Hogy a saját fiam kizárt az életéből? Hogy egyedül maradtam öreg napjaimra?

A legrosszabb az ünnepek alatt volt. Karácsonykor mindig nálam gyűlt össze a család – most csend volt és sötétség. A szaloncukor érintetlenül lógott a fán.

Próbáltam beszélni Péterrel. Írtam neki levelet:
„Drága fiam! Szeretlek titeket, hiányoztok nagyon. Kérlek, engedd meg, hogy láthassam Annát! Nem haragszom rád.”

Válasz sosem jött.

A barátnőm, Margit szerint túl sokat adtam mindig is Péternek.
– Te neveltél belőle ilyen embert – mondta egyszer keményen. – Mindig mindent megkapott tőled.

Lehet, hogy igaza van? Tényleg én rontottam el mindent? Ha keményebb lettem volna vele fiatalabb korában… talán most más lenne minden.

De hogyan lehet jól szeretni egy gyereket? Hol van az a határvonal, amikor már ártunk neki azzal, hogy mindent odaadunk?

Most itt ülök ebben az üres lakásban és csak egyetlen dologra vágyom: hogy újra átölelhessem Annát és kibéküljek Péterrel.

De vajon lesz még erre esélyem valaha? Vagy örökre elveszítettem őket egyetlen döntés miatt?

Mit gondoltok ti? Tényleg csak egy bankautomata voltam a saját fiam szemében? Vagy lehet még remény arra, hogy egyszer újra család lehetek velük?