Anyám nyugdíja – Az én dolgom vagy sem?

– Te, Zsuzsi, te tudod, mennyi nyugdíjat kap az anyukád? – kérdezi Ági a kávészünetben, miközben a konyhapultnál kavargatja a teáját.

A kérdés váratlanul ér, mintha valami titkos ajtót nyitna ki bennem. Egy pillanatra elgondolkodom, aztán vállat vonok.

– Nem tudom. Sosem kérdeztem. Az ő pénze, az ő dolga.

A többiek összenéznek, mintha valami szentségtörést követtem volna el. Kata rögtön rávágja:

– Hát de hogyhogy nem tudod? Mi minden hónapban összedobjuk a testvéreimmel a rezsit anyuéknak. Szerintem ez természetes.

Érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Hirtelen szégyenkezni kezdek, de nem tudom pontosan, miért. Anyám mindig azt mondta: „Ne aggódj miattam, Zsuzsikám, megvagyok én.” Én pedig elhittem neki. Vagy inkább el akartam hinni.

Hazafelé menet egész úton ezen gondolkodom. Vajon tényleg olyan önző vagyok? Vagy csak tiszteletben tartom anyám függetlenségét? A villamoson ülve eszembe jutnak gyerekkorom estéi, amikor anyám a konyhaasztalnál számolgatta a pénzt, és halkan sóhajtozott. Akkor sem kérdeztem semmit. Mindig azt hittem, majd megoldja.

Otthon este felhívom.

– Szia, anya! – próbálok vidámnak tűnni. – Minden rendben?

– Persze, kicsim – mondja gyorsan. – Ne aggódj miattam.

De most nem hagyom annyiban.

– Anya… mondd csak, hogy vagy tényleg? Minden rendben a pénzzel?

Csend. Hallom, ahogy a vonal másik végén sóhajt.

– Zsuzsi… nem akartalak terhelni. Tudom, hogy neked is nehéz. De mostanában… hát, egyre nehezebb kijönni abból a kis nyugdíjból.

A szívem összeszorul. Hirtelen harag önt el – magamra, rá, az egész rendszerre. Hogy lehet az, hogy egy életen át dolgozott, és most alig tudja kifizetni a villanyszámlát?

– Miért nem szóltál? – kérdezem halkan.

– Mert nem akartam, hogy sajnálj – mondja csendesen. – Meg hát… mindig azt mondtad, hogy ez az én dolgom.

Másnap reggel korábban kelek. A tükör előtt állva nézem magam: harmincnyolc éves vagyok, egyedülálló, albérletben élek Budapesten. A fizetésem nagy része elmegy a lakbérre és a számlákra. De anyámnak sincs senkije rajtam kívül.

A munkahelyen újra szóba kerül a téma.

– Tudjátok mit? – szólalok meg hirtelen. – Tegnap este beszéltem anyámmal. Kiderült, hogy neki is nehéz. És én eddig nem is törődtem vele igazán.

Ági bólint.

– Nem könnyű ez senkinek. De legalább most már tudod.

Hazafelé menet elhatározom: átmegyek anyámhoz hétvégén. Viszek neki egy kis süteményt, és leülünk beszélgetni. Aztán együtt átnézzük a számláit. Nem lesz könnyű – egyikünk sem szeret pénzről beszélni –, de muszáj.

Szombaton délután ott ülünk a konyhában. Anyám előveszi a csekkeket: villany, gáz, víz, gyógyszerek. Nézem az összegeket, és nem akarom elhinni: ennyiből kellene megélnie?

– Anya… ezt nem engedhetem – mondom végül.

– Nehéz elfogadni a segítséget – sóhajt fel. – Az ember büszke…

– De én vagyok a lányod! – tör ki belőlem. – Nem hagyhatom, hogy szenvedj!

Sírva fakadunk mindketten. Olyan régen öleltük meg egymást így igazán.

Azóta minden hónapban segítek neki valamennyivel. Néha csak egy-egy bevásárlás, máskor pénzt adok rezsire vagy gyógyszerre. Néha együtt főzünk hétvégén, és újra közelebb kerülünk egymáshoz.

De közben ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány szülő szégyelli bevallani, hogy nem jön ki a nyugdíjából? És hány gyerek gondolja azt naivan: „Ez nem az én dolgom?”

Talán mindannyiunknak újra kellene gondolni ezt.

Vajon tényleg csak az ő dolguk? Vagy nekünk is felelősségünk van abban, hogy ne maradjanak magukra az időseink?