„Anyám, most már te is csak vendég vagy?” – Egy édesanya elveszett otthona

– Anya, kérlek, ne hagyd szanaszét a teáscsészét a nappaliban! – szólt rám Zsuzsa, miközben a konyhapultnál állt, és a reggeli kávéját kevergette. A hangja nem volt durva, de éreztem benne azt a feszültséget, amit már hónapok óta próbáltam nem észrevenni.

Ott álltam a nappali közepén, kezemben a régi porceláncsészémmel – az egyetlen tárgy, amit még magammal hozhattam a régi lakásomból. Körülöttem minden új volt, modern, rideg. A kanapén Zsuzsa magazinjai hevertek, az asztalon Gábor laptopja és a gyerekek játékai. Nekem már nem jutott hely.

Amikor Gáborék felajánlották, hogy költözzek hozzájuk, azt hittem, végre vége lesz a magánynak. Hatvanhét évesen egyre nehezebben cipeltem fel a harmadikra a bevásárlószatyrokat, esténként pedig csak ültem a sötétben, és hallgattam az üres lakás csendjét. Azt mondták: „Anya, nálunk mindig lesz helyed. Lesz saját szobád, mindig lesz kihez szólnod.”

Eladtam hát a lakásomat. A pénzből segítettem nekik kifizetni a nagyobb házat – „Így mindenkinek kényelmesebb lesz!” –, és maradt is valamennyi félretett pénzem. Az első hetekben minden új volt: reggelente együtt reggeliztünk, segítettem az unokáknak öltözni, délutánonként főztem Gábor kedvenc paprikás krumpliját. Zsuzsa eleinte hálás volt, de ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem: csak megtűrnek.

Egyik este Gábor halkan bekopogott a szobám ajtaján. – Anya, beszélhetnénk? – kérdezte. Leültem az ágy szélére.

– Tudod, Zsuzsa nagyon fáradt mostanában. Sokat dolgozik, és néha úgy érzi… szóval… kicsit túl sok neki ez az egész. Nem lehetne, hogy néha inkább a szobádban tévézel? A nappali… hát… az mostanában inkább a családé.

A szívem összeszorult. Hát nem vagyok én is családtag? De csak bólintottam. Másnap már csak akkor mentem ki a nappaliba, ha üres volt.

Aztán jöttek az apróbb megjegyzések: „Anya, ne szólj rá annyit a gyerekekre!” „Anya, ne főzz annyit, Zsuzsa diétázik.” „Anya, ne pakolj át mindent a konyhában!”

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég – vagy inkább mint egy betolakodó. A saját szobám lett az egyetlen menedékem. Ott ültem esténként, néztem az ablakon át az utcai lámpák fényét, és próbáltam elhinni, hogy jól döntöttem.

Egy vasárnap délután Gáborék barátokat hívtak át. A nappaliban hangos nevetés szólt, én pedig a szobámban ültem egyedül. Hallottam, ahogy Zsuzsa azt mondja: „Anyósom is itt lakik velünk… hát igen… néha nehéz.”

Aznap este Gábor bejött hozzám.
– Anya… minden rendben?
– Persze – hazudtam –, csak fáradt vagyok.
De valójában összetörtem.

Egy hét múlva elmentem sétálni a közeli parkba. Leültem egy padra, és néztem az embereket. Egy idős asszony ült mellettem.
– Maga is unokázik? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – válaszoltam –, de már nem tudom, hol van az én helyem.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan járnak még így? Hányan adják fel az otthonukat abban a reményben, hogy újra családtagok lehetnek – és végül csak vendégek lesznek?

Este Zsuzsa bejött hozzám.
– Anya… nem akarjuk, hogy rosszul érezd magad. Csak… mindenkinek nehéz ez az új helyzet.
– Tudom – mondtam halkan –, csak néha jó lenne érezni, hogy még számítok valamit.

Azóta minden nap próbálok alkalmazkodni. Segítek ott, ahol tudok, de már nem szólok bele semmibe. A saját szobám lett az egész világom. Néha hallom Gábort és Zsuzsát veszekedni miattam – ilyenkor még kisebbnek érzem magam.

Ma reggel megint nem volt helyem leülni a nappaliban. Csak álltam ott a küszöbön, kezemben a csészémmel. Vajon tényleg így kell leélnem az utolsó éveimet? Vajon hol van az én otthonom?

Mit gondoltok: lehet még valaha igazi családtag az ember ott, ahol már csak vendégnek érzi magát? Vagy mindannyian eljövünk egyszer arra a pontra, amikor már csak útban vagyunk?