„Anyám mindig mondta, hogy az anyósom nélkül minden más lesz” – Harcom a tiszteletért a férjem családjában
– Nem így beszélünk egymással ebben a házban! – csattant fel az apósom hangja, ahogy a reggeli asztalnál ültem, és próbáltam elmagyarázni, miért szeretném, ha a saját szobánkban is lenne egy kis magánéletünk. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha nem is hallotta volna a vitát. Az egész házban feszültség vibrált, mióta az anyósom, Ilona néni elment.
Még most is hallom anyám szavait: „Zsuzsa, gondold meg jól! Együtt élni a férjed családjával nem könnyű. Az anyósod még tartja a rendet, de mi lesz utána?” Akkor csak legyintettem. Szerettem Gábort, és hittem abban, hogy a szeretet mindent megold. De most, hogy Ilona néni már nincs velünk, minden nap egy harc.
Az első hetekben még mindenki csendben gyászolt. Aztán lassan előbújtak a régi sérelmek, és mintha mindenki engem hibáztatott volna azért, hogy valami eltört ebben a házban. Az apósom egyre gyakrabban szólt be apróságok miatt: „Zsuzsa, miért nem úgy főzöd a levest, ahogy Ilona szokta?” vagy „A szőnyeget mindig reggel kell kiporolni, ezt is tudhatnád már!”
A legrosszabb azonban az volt, hogy Gábor sem állt ki mellettem. Mintha ő is elveszett volna az anyja nélkül. Egy este, amikor már nem bírtam tovább, sírva fakadtam előtte:
– Gábor, kérlek, mondd meg apádnak, hogy én is itt élek! Hogy én is számítok!
– Ne most kezdjük ezt el… – sóhajtott, és hátat fordított.
Akkor éreztem először igazán magányosnak magam ebben a házban. Az anyám hangja visszhangzott bennem: „Az asszony helye ott van, ahol tisztelik.” De itt csak Ilona néni tartott össze mindent. Ő volt az egyetlen, aki igazán elfogadott. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
A hétköznapok egyre nehezebbek lettek. A sógornőm, Erika is gyakrabban jött át – mindig hozott valami süteményt, de közben minden mozdulatomat figyelte.
– Látom, új függönyt tettél fel – jegyezte meg egyszer gúnyosan. – Anyu biztosan nem örülne neki.
– Szerettem volna egy kis frissességet hozni… – próbáltam magyarázkodni.
– Itt nem szokás változtatni semmin – vágott vissza.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki csak azt várja tőlem, hogy beolvadjak és feladjam önmagam. De én nem akartam elveszíteni azt a Zsuzsát, aki voltam. Próbáltam beszélgetni anyámmal telefonon:
– Anya, igazad volt… Nagyon nehéz itt. Úgy érzem magam, mint egy cseléd.
– Kislányom, csak te tudod eldönteni, meddig bírod. De ne hagyd magad! – mondta határozottan.
Az egyik vasárnap délután végleg betelt a pohár. Erika és az apósom együtt jöttek be a konyhába:
– Zsuzsa, beszélnünk kell – kezdte Erika. – Szeretnénk, ha visszatérnél ahhoz a rendhez, amit anyu tartott fenn. Ez így nem megy tovább.
– Én is itt élek! Jogom van beleszólni abba, hogyan élünk! – tört ki belőlem.
– Ez nem a te házad! – vágta rá az apósom.
Gábor ekkor végre megszólalt:
– Elég legyen! Zsuzsa a feleségem. Ha neki nem jó így, akkor nekem sem!
Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy kiállt mellettem. De már késő volt. A szívemben valami eltört. Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz.
Otthon sírva borultam az ölébe:
– Anya, miért nem hallgattam rád?
– Mert szerettél… De most már tudod, hogy az önbecsülésed fontosabb mindennél.
Hetekig maradtam nála. Gábor többször hívott, üzeneteket írt: „Gyere haza! Megváltoztatok mindent!” De féltem visszamenni ugyanabba a légkörbe.
Végül egy délután Gábor eljött hozzánk. Leült velem szemben:
– Zsuzsa… Sajnálom. Nem vettem észre, mennyire szenvedsz. Megpróbálhatjuk újra? Csak ketten?
Hosszú csend után megszorítottam a kezét:
– Csak akkor megyek vissza veled, ha külön költözünk. Nem akarok többé harcolni azért, hogy embernek érezzem magam.
Gábor bólintott. Néhány hónap múlva sikerült albérletet találnunk egy kis panelban Újpesten. Nem volt könnyű újrakezdeni – kevés pénzzel és sok bizonytalansággal –, de végre úgy éreztem: önmagam lehetek.
Most már tudom: néha jobb hallgatni arra, aki szeret minket… De vajon mindent fel kellett adnom ezért? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg csak így lehet boldogulni egy magyar családban?