„Anyám, miért nem tudsz többet adni?” – Egy magyar anya vallomása a szégyenről és szeretetről

– Anya, kérlek, ne hozd fel ezt most! – Zsófi hangja remegett, ahogy az asztal másik oldalán ült. A konyhában ültünk, a régi, kopott abrosz alatt már régóta recsegett az asztallap. A villanyszámlát néztem, amit épp az imént tettem le magam elé. – Csak azt mondom, hogy most nem tudok segíteni az unokák új cipőjében… – próbáltam magyarázni, de Zsófi már elfordította a fejét.

A szívem összeszorult. Mindig is igyekeztem mindent megadni neki. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Zsófi még csak tízéves volt. Akkor is csak a tanári fizetésemre számíthattam. Most, nyugdíjasként, minden hónap végén számolgatnom kell: elég lesz-e a gyógyszerekre, a rezsire, vagy marad-e egy kis csoki az unokáknak.

Zsófi férje, Gábor családja egészen más világban él. A szülei ügyvédek, hatalmas házban laknak Budán, minden ünnepen drága ajándékokat adnak. Karácsonykor én egy kötött sálat tudtam adni az unokáknak, ők pedig elektromos rollert hoztak. Azóta Zsófi mintha egyre távolabb kerülne tőlem.

– Tudod, anya… – kezdte halkan Zsófi, miközben az ablakon át bámult ki a szürke novemberi délutánba. – Néha… néha úgy érzem, hogy ciki vagy. Hogy amikor Gábor szüleihez megyünk, mindenki látja rajtad, hogy… hogy te nem vagy olyan, mint ők.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. A szavak visszhangoztak bennem: ciki vagy. Én? Az anyja? Az, aki mindent megtett érte? Aki éjszakákon át dolgozott, hogy legyen pénz az iskolai kirándulásra? Aki sosem vett magának új kabátot, csak hogy neki legyen új cipője?

– Sajnálom… – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem tudok többet adni.

Zsófi vállat vont. – Nem erről van szó. Csak… néha azt kívánom, bárcsak ne lenne ekkora különbség köztünk és Gáborék között.

Aznap este sokáig ültem a konyhában. A hűtő zúgása volt az egyetlen hang a lakásban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Zsófi még kislány volt. Minden este mesét olvastam neki; együtt nevettünk a régi magyar népmeséken. Akkoriban úgy éreztem, elég vagyok neki. Most meg…

Másnap reggel csörgött a telefonom. Az unokám, Marci volt az.

– Mama! Jössz holnap focimeccsre? – kérdezte lelkesen.

– Persze, kis szívem! – válaszoltam gyorsan. – Ott leszek!

A meccsen Gábor szülei is ott voltak. Elegáns kabátban álltak a pálya szélén, kezükben termoszban gőzölgött a forró tea. Én csak egy régi pulóverben voltam; a termoszom már rég elromlott. Amikor Marci gólt rúgott, boldogan ugrottam fel – de Zsófi rám nézett és lesütötte a szemét.

A meccs után Gábor anyja odalépett hozzám.

– Erzsi néni, nem fázik ebben a hidegben? Hozzak egy sálat? – kérdezte kedvesen, de éreztem a sajnálatot a hangjában.

– Köszönöm, jól vagyok – feleltem mosolyogva.

Hazafelé menet Zsófi csendben ült mellettem az autóban.

– Anya… ne haragudj rám – mondta végül halkan. – Csak… néha annyira nehéz ez az egész. Szeretném, ha büszke lehetnék rád mindenhol.

– És most nem vagy az? – kérdeztem remegő hangon.

– Dehogynem… csak… másképp.

Otthon sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg csak a pénz számít? Vajon tényleg kevesebb vagyok attól, hogy nincs pénzem drága ajándékokra? Vagy attól még ugyanaz az anya vagyok?

Egy hét múlva Zsófi felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Eljött hozzám. Leültünk egymással szemben.

– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – kezdte. – És rájöttem… lehet, hogy én szégyelltelek néha. De igazából magamat szégyelltem. Hogy nem tudom összeegyeztetni ezt a két világot: azt, amiben felnőttem veled, és azt, amiben most élek Gáborral.

Megfogtam a kezét.

– Én mindig szeretni foglak téged – mondtam halkan. – Akkor is, ha nincs pénzem ajándékokra. Akkor is, ha mások lenéznek emiatt.

Zsófi sírni kezdett.

– Sajnálom… annyira sajnálom! – zokogta.

Átöleltem őt. Éreztem, ahogy lassan oldódik benne a feszültség.

Azóta sem lett több pénzem. De valami mégis megváltozott köztünk. Már nem próbálok megfelelni Gáborék világának; inkább igyekszem megmutatni Zsófinak és az unokáknak azt a szeretetet és erőt, amit csak egy magyar anya tud adni.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon elég vagyok-e így is? Vajon tényleg csak a pénz számít ebben a világban? Vagy van valami fontosabb is annál?