„Anyám, miért nem örülsz, hogy itt vagyok?” – Egy anya és lánya közös harca a múlt árnyaival

– Anya, meddig maradsz még? – kérdezte Zsófi halkan, de a hangjában ott vibrált a feszültség. Az ajtófélfának támaszkodott, karba tett kézzel, mintha ezzel is távol akarna tartani magától.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Próbáltam nem sírni, de a torkomban gombóc nőtt. Nem így képzeltem el ezt a néhány napot.

– Nem tudom, kicsim – feleltem végül. – Csak egy kis nyugalmat szerettem volna. Nálatok mindig olyan meleg van…

Zsófi sóhajtott, és leült velem szemben. – Tudom, hogy nehéz volt nálatok a mennyel. De nekem is van életem, anya. A munka, a gyerekek… Nem tudom most ezt is elviselni.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hát tényleg csak teher vagyok? Évekig mindent megtettem értük. Most, amikor nekem lenne szükségem egy kis szeretetre, már csak útban vagyok?

– Sajnálom, hogy terhet jelentek – mondtam halkan. – De Eszter… ő sosem fogadott be igazán. Mindig éreztem, hogy csak megtűr. Most meg már nyíltan is kimondta: jobb lenne, ha elmennék.

Zsófi arca megenyhült egy pillanatra. – Tudom, hogy Eszter nehéz eset. De anya, nálunk sem könnyű most minden. Peti állandóan dolgozik, a gyerekek betegeskednek… Én is fáradt vagyok.

Éreztem, ahogy a könnyek végiggördülnek az arcomon. – Nem akarok senkinek sem ártani. Csak… olyan magányos vagyok mostanában.

Zsófi felállt, és idegesen járkálni kezdett a konyhában. – Mindig ezt csinálod! Ha valami bajod van, hozzám menekülsz! De én már nem vagyok kislány! Nekem is vannak gondjaim!

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki gyerekkorában: „Bármi bajod van, szólj nekem!” Most meg mintha minden szó csak falat emelne közénk.

– Emlékszel, amikor apád elment? – kérdeztem halkan. – Akkor is csak ketten maradtunk. Mindent megtettem érted…

Zsófi megállt, rám nézett. A szemében harag és fájdalom keveredett. – Igen, emlékszem! És arra is emlékszem, hogy sosem kérdezted meg, én hogy érzem magam! Mindig csak te szenvedtél!

A vádak úgy hasítottak belém, mint a kés. Talán igaza van? Tényleg mindig csak magam körül forogtam? Vagy csak most érzem így, amikor már nincs hová menni?

– Sajnálom… – suttogtam.

Csend lett. Zsófi leült mellém. – Anya… én szeretlek. De néha úgy érzem, megfulladok attól a sok fájdalomtól, amit magaddal hozol.

Megfogtam a kezét. – Én is szeretlek. Csak… nem tudom máshol letenni ezt a terhet.

Kint besötétedett. A lakásban mégis mintha valami világosabb lett volna. Talán először mondtuk ki mindketten azt, amitől féltünk: hogy szükségünk van egymásra, de nem tudjuk hogyan.

Másnap reggel Zsófi csendben készítette a reggelit. A gyerekek viháncoltak az előszobában.

– Anya… – kezdte halkan –, beszéltem Petivel. Ha gondolod, maradhatsz még pár napot. De utána… talán jó lenne, ha keresnél egy kis albérletet magadnak. Segítünk mindenben.

A szívem összeszorult, de tudtam: igaza van. Nem élhetek örökké mások terhére.

– Köszönöm – mondtam –, hogy őszinte vagy velem.

Aznap este lefekvés előtt sokáig néztem az ablakon át az éjszakai várost. Vajon hány anya és lánya vívja ugyanezt a harcot? Hányan érzik magukat útban vagy feleslegesnek?

Talán nem az a fontos, hogy mindig mindent megoldjunk egymás helyett – hanem hogy végre kimondjuk: fáj nekünk is.

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet egy anyának segítséget kérni a gyerekétől anélkül, hogy terhére lenne?”