Anyám követelése: Egy levél, ami mindent megváltoztatott

– Ez meg mi? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalra tette a vastag, hivatalos borítékot. A kezem még lisztes volt, épp pogácsát sütöttem a gyerekeknek, de valami a hangjában megállásra késztetett. Letöröltem a kezem, és remegő ujjakkal bontottam fel a levelet. Az első sorban ott állt: „Tisztelt Kovácsné Szabó Eszter! Ezúton értesítjük, hogy édesanyja, Szabó Julianna szülőtartás iránti igényt nyújtott be ön ellen.”

A szívem hevesen vert. Gábor értetlenül nézett rám, de én csak bámultam a papírt. A levél részletezte, mennyivel tartozom havonta, milyen jogi következményei lehetnek a nemfizetésnek. Egy pillanatra felnevettem – abszurdnak tűnt az egész –, de aztán éreztem, ahogy a nevetés könnyekbe fordul. Gábor odalépett hozzám.

– Eszter, mi ez az egész? Miért kér tőled pénzt az anyád?

Nem tudtam rögtön válaszolni. Hogy is magyarázhatnám el neki mindazt, amit gyerekkoromban átéltem? Hogy anyám sosem volt igazán anyám? Hogy apám halála után magamra hagyott, csak a saját fájdalmával törődött, engem pedig egyedül nevelt fel a nagymamám? Hogy amikor végre elköltöztem otthonról, megfogadtam: soha többé nem engedem vissza az életembe.

– Ez egy hosszú történet – mondtam halkan. – Anyám… ő…

Gábor leült mellém. – Eszter, ezt most együtt kell megoldanunk. De tudnom kell mindent.

A hangja meleg volt és támogató, de éreztem benne a feszültséget is. A gyerekek eközben a szobában játszottak, mit sem sejtve arról, hogy az életünk egy pillanat alatt darabokra hullhat.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a múltat: ahogy anyám kiabál velem, ahogy elfelejti a születésnapomat, ahogy sosem jött el az iskolai ünnepségekre. Aztán eszembe jutottak azok az esték is, amikor sírva kértem tőle szeretetet – hiába.

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felhívtam a nagymamámat.

– Mama, kaptam egy levelet… Anyától. Szülőtartást követel.

A mama sóhajtott. – Tudtam, hogy egyszer eljut idáig. Eszterkém, ne hibáztasd magad. Te mindent megtettél.

– De most mit tegyek? Ha nem fizetek, beperelhet…

– Az igazságot nem lehet pénzzel jóvátenni – mondta halkan. – De gondold végig: mit jelentene ez neked? Mit jelentene a gyerekeidnek?

A napok teltek, én pedig egyre feszültebb lettem. Gábor próbált segíteni, de láttam rajta is az aggodalmat.

Egy este vacsora közben szóba hozta:

– Eszter, beszéltem egy ügyvéddel. Azt mondta, ha bizonyítani tudod, hogy anyád elhanyagolt gyerekkorodban, akkor talán nem kell fizetned.

– És hogyan bizonyítsam? Ki fog hinni nekem? – fakadtam ki.

A gyerekek meglepődve néztek rám. Próbáltam mosolyogni rájuk, de belül összetörtem.

Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, szerinte jobb lenne fizetni valamennyit, csak hogy békén hagyjon minket az anyám. Én viszont úgy éreztem: ha most engedek, örökre elveszítem önmagam.

– Nem érted! – kiabáltam rá sírva. – Neked van anyád! Neked van családod! Nekem csak te és a gyerekeink vagytok!

Gábor csendben ült az ágy szélén.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem akartalak bántani.

A következő napokban mindenki feszült volt otthon. A gyerekek is érezték a változást; Anna esténként hozzám bújt és azt kérdezte:

– Anya, ugye nem fogsz elmenni?

– Nem megyek sehova – suttogtam neki –, mindig itt leszek veletek.

Végül elhatároztam: találkozom anyámmal. Felhívtam őt; meglepett a hangja ridegsége.

– Szóval végre hajlandó vagy beszélni velem? – kérdezte gúnyosan.

– Szeretném megérteni, miért csinálod ezt – mondtam remegő hangon.

– Mert tartozol nekem! Felneveltelek! Most rajtad a sor!

– Felneveltél? – kérdeztem vissza keserűen. – Tudod te egyáltalán, mit jelent szeretni valakit?

Anyám hallgatott egy pillanatig.

– Nem érdekelnek az érzéseid – vágta rá végül. – Csak a pénzt akarom.

Letettem a telefont. Sírtam. Dühös voltam rá, dühös voltam magamra is. De valahol mélyen megsajnáltam őt: mennyire magányos lehet mostanra?

Az ügyvédhez fordultam. Elmondtam mindent: az elhanyagolást, a szeretetlenséget. Bizonyítékokat kellett gyűjtenem: régi leveleket, tanúk vallomását kértem a mamától és egy régi szomszédtól is.

A tárgyalás napján remegő kézzel ültem a bíróságon. Anyám rám sem nézett. Elmondtam mindent: hogy mennyit szenvedtem miatta, hogy sosem volt mellettem igazán.

A bíró végül úgy döntött: nem vagyok köteles fizetni neki.

Hazamentem Gáborhoz és a gyerekekhez. Megöleltem őket; éreztem, hogy most már tényleg az övék vagyok – és ők az enyémek.

De még mindig ott motoszkál bennem egy kérdés: Vajon tényleg helyesen döntöttem? Lehet-e valaha megbocsátani annak, aki sosem szeretett igazán?