Anyám házában – Egy örökség terhe

– Teát kérsz, anya? – kérdeztem, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elrejteni remegő kezemet. A kisfiam, Marci, éppen a nappaliban játszott a kisautóival, a férjem, Gábor pedig a laptopja fölé görnyedt. Anyám ott ült az asztalnál, szinte mozdulatlanul, mint egy szobor. A kérdésemre hirtelen felpattant, és könnyek szöktek a szemébe.

– Miért kérdezed ezt? Nem egyértelmű, hogy én ide tartozom? – zokogta el magát. A hangja megtöltötte az egész házat, mintha a falak is visszhangoznák a fájdalmát.

A levegő megfagyott. Gábor felnézett, de nem szólt semmit. Marci abbahagyta a játékot, és értetlenül nézett rám. Én pedig csak álltam ott, egy csésze teával a kezemben, és úgy éreztem, mintha valaki hirtelen kihúzta volna alólam a talajt.

Tíz éve történt, hogy anyám rám hagyta ezt a házat. Akkor még azt hittem, ez lesz az új kezdetünk Gáborral. Egy régi polgári lakás Zuglóban, magas mennyezetekkel, nyikorgó parkettával – gyerekkorom minden emléke itt él a falakban. Anyám akkor azt mondta: „Ez most már a tiéd. Én úgyis túl sokat sírtam már ebben a házban.”

De nem ment el messzire. Egy utcával arrébb bérelt egy kis lakást, és minden héten legalább egyszer átjött. Először örültem neki – hiszen ki ne akarna egy segítőkész nagymamát? De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tudok levegőt venni.

– Miért kell mindig mindent megkérdezned tőlem? – kérdezte most is anyám, miközben letörölte a könnyeit. – Ez az én otthonom is! Itt nőttem fel! Itt halt meg apád! Itt sírtam végig az éjszakákat miattatok!

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan szólni hozzá, de már késő volt. Gábor felállt.

– Elmegyek sétálni Marcival – mondta halkan. Tudta jól, hogy ilyenkor jobb eltűnni.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, anyám rám nézett. A tekintetében egyszerre volt vád és kétségbeesés.

– Soha nem értetted meg, milyen nehéz volt nekem egyedül maradni ebben a házban – mondta. – Most meg úgy érzem, mintha kizárnál az életedből.

Leültem vele szemben. A konyhaasztal repedezett lapján végigfutottam az ujjaimmal – gyerekkoromban itt tanultam írni. Emlékszem, ahogy anyám esténként fáradtan ült mellettem, miközben én a betűket gyakoroltam.

– Nem zárlak ki – mondtam halkan. – De most már nekem is van családom. Szeretném, ha ez a ház tényleg az otthonunk lehetne.

Anyám elfordult.

– Neked könnyű beszélni. Neked van férjed, gyereked… Nekem csak ez maradt: ti.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Bűntudatot éreztem – mintha elárultam volna őt. De közben dühös is voltam: miért kell mindig mindent nekem megoldanom? Miért nem lehet egyszerűen csak boldognak lenni ebben a házban?

Aznap este Gábor csendben vacsorázott velem.

– Meddig fog ez még tartani? – kérdezte végül.

– Nem tudom – suttogtam.

Az éjszaka közepén felriadtam egy régi álomra: anyám sír az előszobában, én pedig kislányként próbálom megvigasztalni. Mindig ugyanaz: sosem sikerül.

Másnap reggel anyám már korán ott volt. Friss pogácsát hozott, mintha mi sem történt volna előző nap.

– Jó reggelt! – mondta vidáman. – Hoztam nektek valamit!

Gábor csak bólintott. Marci örült a pogácsának. Én pedig újra azt éreztem: ez nem az én otthonom. Ez az ő háza, az ő múltja – én csak bérlő vagyok itt.

Délután átjött a szomszéd, Ilonka néni.

– Jaj, drágám, milyen jó, hogy anyukád ilyen közel van! Az én lányom Németországban él, alig látom…

Mosolyogtam, de belül ordítani tudtam volna.

Este anyám elment. A nappaliban ültem Gáborral.

– Szerinted mit kéne tennem? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom – felelte őszintén. – De valahogy el kell engedned ezt a bűntudatot.

Napok teltek el így: anyám jött-ment, mintha sosem adta volna át igazán ezt a házat. Minden tárgyhoz emlékek kötötték: apám pipája a polcon, nagymama hímzett terítője az asztalon…

Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Anya, miért sírsz?

Nem tudtam mit mondani neki.

Talán sosem lesz ez igazán az én otthonom? Vagy csak én nem tudok elszakadni attól a múlttól, amit anyám minden nap visszahoz ebbe a házba?

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha is igazán saját életünk ott, ahol mások fájdalma és emlékei uralkodnak? Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet szeretettel elengedni valakit úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?