Anyám főztje vagy az én szerelmem? – Egy házasság határán
– Már megint ott voltál? – kérdeztem halkan, miközben a kabátját akasztotta a fogasra. A hangom remegett, de próbáltam nem mutatni, mennyire fáj.
Bence rám nézett, és egy pillanatra megállt a mozdulatban. – Hol? – kérdezte ártatlan arccal, de a szemében ott volt az a villanás, amit már jól ismertem. Hazudik.
– Anyádnál. Megint nála vacsoráztál, ugye? – A hangom most már élesebb volt. Nem akartam veszekedni, de a gyomromban ott kavargott a harag és a megalázottság.
Bence sóhajtott, és leült az előszobában a padra. – Zsuzsi, ne kezdjük el megint. Csak beugrottam hozzá, mert… mert főzött töltött paprikát. Tudod, hogy azt szeretem.
– És én mit csinálok minden este? Nem főzök? Nem próbálok kedvedre tenni? – A könnyek már majdnem kibuggyantak a szememből, de visszanyeltem őket. Nem akartam gyengének tűnni.
– Nem erről van szó… – motyogta Bence, de már nem nézett rám.
Aznap este nem szóltunk egymáshoz vacsora közben. A tányéron ott hűlt a rakott krumpli, amit egész délután készítettem. Bence csak turkált benne, aztán felállt és bement a nappaliba. Én pedig ott maradtam egyedül az asztalnál, és először éreztem azt, hogy valami végleg eltört bennünk.
Az éjszaka sem hozott megnyugvást. Álmodtam. Megint. Anyósom ott állt a konyhában, mosolygott rám azzal a mindentudó mosolyával, és Bence boldogan kanalazta a levesét. Én csak álltam az ajtóban, láthatatlanul. Felriadtam, verejtékben úszva.
Reggel Bence már elment dolgozni, amikor felkeltem. Az asztalon egy cetli: „Szeretlek.” De már nem hittem el igazán.
A munkahelyemen is szétszórt voltam. Kata, a kolléganőm odahajolt hozzám: – Minden rendben otthon? Olyan sápadt vagy mostanában.
– Semmi különös – hazudtam neki is. De valójában minden nap egyre jobban szorított a mellkasom az aggodalomtól. Vajon tényleg csak az anyja főztje hiányzik neki? Vagy valami más?
Este újra szóba hoztam.
– Bence, beszélnünk kellene erről. Nem érzem jól magam attól, hogy titokban jársz anyádhoz enni. Mintha nem lennék elég jó neked.
Bence idegesen felnevetett. – Zsuzsi, ez butaság! Csak szeretem anyám főztjét. Ez nem jelent semmit!
– De nekem jelent! – kiáltottam rá. – Olyan érzés, mintha egy másik nőhöz járnál! Mintha nem lennék fontos!
– Ne dramatizáld túl! – csattant fel ő is. – Az anyámról van szó!
– Akkor miért titkolod előlem? Miért nem mondod el őszintén?
Csend lett. Bence csak nézett rám, aztán kiment a konyhából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.
Aznap este felhívtam anyámat.
– Anya, szerinted normális ez? Hogy Bence inkább az anyjához jár enni?
Anyám hallgatott egy darabig. – Drágám, lehet, hogy csak hiányzik neki az otthon íze… De beszéljetek róla nyugodtan. Ne hagyd magad megalázni.
De hogyan beszéljek róla nyugodtan, amikor minden nap úgy érzem magam, mint egy cseléd? Amikor minden igyekezetem kevésnek bizonyul?
A következő héten Bence még később jött haza. Már nem is próbált mentegetőzni. Egy este aztán kiborultam.
– Elegem van! Ha ennyire fontos neked az anyád főztje, akkor költözz vissza hozzá! – kiabáltam sírva.
Bence döbbenten nézett rám. – Ezt most komolyan mondod?
– Igen! Mert úgy érzem, sosem leszek elég jó neked! Mindig csak összehasonlítasz vele!
Bence leült mellém a kanapéra. Most először láttam rajta valódi bűntudatot.
– Zsuzsi… Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Csak… néha hiányzik az otthon hangulata. Az apám halála óta anyám is magányosabb lett… És én is…
Most először értettem meg valamit abból, ami benne zajlik. De attól még fájt.
– És én? Én nem vagyok magányos melletted? Nem érzem azt minden nap, hogy kevés vagyok?
Sokáig ültünk csendben egymás mellett azon az estén. Nem oldódott meg semmi varázsütésre. De legalább kimondtuk végre azt, ami fáj.
Azóta próbálunk többet beszélgetni. Néha együtt megyünk át anyósomhoz vacsorázni – de már nem titokban. Néha még mindig összeszorul a szívem egy-egy megjegyzésétől vagy mosolyától. De próbálok bízni abban, hogy Bence engem választott társnak.
Mégis gyakran felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet féltékeny egy nő a férje anyjára? Vagy ez csak annak a jele, hogy valami hiányzik kettőnk között? Ti mit gondoltok erről?