„Anyám fia vagy a férjem?” – Egy házasság árnyékában

– Gábor, kérlek, legalább ma este ne hozz fel semmit arról, hogy anyád mit gondol! – suttogtam dühösen a vacsoraasztalnál, miközben az anyósom, Ilona néni, már harmadszor szólt bele abba, hogyan főztem a paprikás krumplit.

Gábor csak lesütötte a szemét, és halkan annyit mondott: – De hát ő is itt lakik velünk, Zsuzsi…

Ez volt az a pillanat, amikor végleg megértettem: ebben a házban sosem leszek igazán otthon. Az egész úgy kezdődött, mint egy szép magyar álom. Egyetem után Gáborral összeköltöztünk – pontosabban beköltöztem hozzájuk, mert Gábor sosem akart elköltözni az anyjától. „Majd ha lesz gyerekünk, akkor veszünk saját lakást” – mondta mindig. De a gyerek csak nem jött, a lakás pedig egyre távolabbi álomnak tűnt.

Az első hónapokban még próbáltam alkalmazkodni. Ilona néni kedves volt velem, de mindenbe beleszólt. Hogyan mossam ki Gábor ingeit, milyen fűszert tegyek a levesbe, sőt még abba is, hogy mikor feküdjünk le aludni. Gábor mindig csak mosolygott: „Anyám már csak ilyen.”

Egy év után már nem mosolyogtam. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy sírok a fürdőszobában. A barátnőim kérdezgették: „Miért nem költöztök el?” De Gábor mindig talált kifogást: „Anyám beteges lett mostanában… Nem hagyhatom magára.”

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Egy vasárnap Ilona néni odasúgta nekem:
– Tudod, Zsuzsikám, Gábor mindig is az én fiam marad. Jó lenne, ha ezt elfogadnád.

Akkor először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy sosem fogok igazán feleség lenni ebben a házban. Csak egy vendég vagyok, aki bármikor mehet.

Próbáltam beszélni Gáborral.
– Szükségem lenne arra, hogy kettesben éljünk – mondtam neki egy este.
– De hát anyámnak én vagyok az egyetlen – felelte halkan. – Nem tudom őt magára hagyni.
– És én? Én nem számítok?
– Te is számítasz… de ő az anyám.

Egyre többször éreztem magam láthatatlannak. A közös terveink elhalványultak. Minden döntést Ilona néni hozott meg helyettünk. Ha valami nem tetszett neki, Gábor rögtön visszakozott. Egy alkalommal felvetettem, hogy menjünk el egy hétvégére kettesben Egerbe. Gábor csak annyit mondott:
– Anyám nem bírná ki nélkülem azt a két napot.

A barátnőim már csak legyintettek: „Gábor sosem fog felnőni.”

Aztán jött az igazi törés. Egy este hazaérve hallottam, ahogy Ilona néni és Gábor a konyhában beszélgetnek rólam.
– Zsuzsi túl érzékeny – mondta Ilona néni. – Nem való ő ebbe a családba.
– Ne mondj ilyet, anya… – hallottam Gábor bizonytalan hangját.
– Akkor mutasd meg végre, hogy ki hordja a nadrágot!

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem aludni a nővéremhez. Gábor nem hívott fel. Másnap délután jelent meg nálam.
– Zsuzsi… ne haragudj… Anyám csak aggódik értünk.
– És te? Te aggódsz értünk?

Csend volt köztünk. Soha nem éreztem magam ilyen magányosnak.

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Javasoltam párterápiát is.
– Anyám szerint ez hülyeség – vágta rá Gábor.
– És te mit gondolsz?
– Nem tudom…

Egy este aztán Gábor bejelentette:
– Anyám szeretné, ha te költöznél el. Szerinte így mindenkinek könnyebb lenne.

Ott álltam 34 évesen, tíz év házasság után, és rájöttem: sosem voltam igazán fontos ebben a kapcsolatban. Mindig csak második voltam az anyja után.

Azóta eltelt két év. Új albérletben lakom Zuglóban. Néha még álmodom arról, hogy Gábor egyszer felhív és azt mondja: „Most már veled akarok élni.” De tudom, hogy ez sosem fog megtörténni.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottam el? Lehet-e boldog az ember úgy, ha mindig csak második helyen áll? Ti mit tennétek a helyemben?