Anyám és a férjem között: Egy családi szakadék története
– Gábor, kérlek, legalább most segíts neki! – könyörögtem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat szorongattam. Anyám kórházban volt, csípőtöréssel, és minden nap egyre nehezebben viseltem a gondolatot, hogy magára marad. Gábor csak rám nézett, szemeiben az a régi, megkeményedett tekintet csillant meg.
– Nem megyek oda, Zsuzsa. Nem felejtettem el, amit velem tett – mondta halkan, de határozottan. A hangja olyan volt, mint egy zárt ajtó: nem lehetett áttörni rajta.
A szívem összeszorult. Tizenöt éve történt, de mintha tegnap lett volna. Akkoriban Gábor még csak egy vidéki fiú volt, aki nagy álmokkal érkezett Budapestre. A családja nem tudta támogatni, ezért nálunk lakott, amíg az egyetemre járt. Anyám eleinte kedvelte őt – legalábbis azt hittem. De amikor egyszer véletlenül eltört egy régi porcelánvázát – anyám nagy becsben tartott emlékét –, minden megváltozott.
– Hogy lehetsz ilyen ügyetlen? – kiabálta anyám akkor este. – Nem vagy idevaló! Az én házamban nem tűröm az ilyen felelőtlenséget!
Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel. Én próbáltam közbelépni, de anyám hajthatatlan volt. Aznap este Gábor összepakolta a holmiját és elment. Azóta sem bocsátott meg neki – és ő sem anyámnak.
Most, évekkel később, Gábor már elismert mérnök egy nagy gyárban. Keményen dolgozott mindenért, amit elért. De a múlt árnyéka mindig ott lebegett köztünk. Anyám sosem kérte tőle igazán bocsánatot, csak néha odavetett egy-egy félmondatot: „Talán túl szigorú voltam akkoriban.” De sosem mondta ki: „Sajnálom.”
Most viszont anyámnak szüksége volt ránk. Egyedül élt a régi lakásban Zuglóban, és a kórházból való hazatérés után valakinek segítenie kellett volna neki a mindennapokban. A testvérem Németországban él, így minden rám hárult.
– Nem tudom egyedül megoldani – mondtam Gábornak remegő hangon. – Kérlek…
Gábor felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Hosszú percekig csak nézett kifelé az őszi esőbe.
– Zsuzsa, én mindent megtettem érted és ezért a családért – mondta végül. – De nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Anyád sosem fogadott el engem igazán.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy igaza van – de mégis reméltem, hogy egyszer majd minden rendbe jön.
Másnap reggel bementem anyámhoz a kórházba. Fáradtan feküdt az ágyon, arca sápadt volt.
– Hogy van Gábor? – kérdezte hirtelen.
– Jól van… – válaszoltam bizonytalanul.
– Tudom, hogy haragszik rám – sóhajtott anyám. – De akkoriban annyira féltem… Féltem, hogy elveszítelek téged is.
– Miért nem mondod ezt el neki? – kérdeztem halkan.
Anyám csak megrázta a fejét.
– Már késő…
Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg késő lenne? Vagy csak mindannyian túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy kimondjuk azt az egy szót: bocsánat?
Az elkövetkező hetekben minden nap ingáztam anyám lakása és a saját otthonunk között. Gábor sosem jött velem. Egy este azonban váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Ha tényleg szükséged van rám… elmegyek veled. De csak miattad.
A szívem hevesen vert. Másnap együtt mentünk anyámhoz. A légkör fagyos volt; anyám mereven ült a fotelben, Gábor pedig némán segített neki felállni.
– Köszönöm – mondta anyám halkan.
Ez volt az első lépés. De a feszültség továbbra is ott vibrált közöttük.
Egy este anyám váratlanul megszólalt:
– Gábor… sajnálom azt az estét. Nem kellett volna úgy reagálnom.
Gábor csak bólintott.
– Én is sajnálom… hogy nem tudtam megbocsátani – mondta végül.
Aznap este először éreztem úgy, hogy talán mégis van remény.
De vajon tényleg el lehet felejteni a múltat? Vagy örökre ott marad közöttünk ez a láthatatlan fal?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?