Anyám árulása: Hogyan veszítettem el a pénzemet és a bizalmamat

– Anya, tényleg muszáj volt ekkora összeget felvennem? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a hitelszerződés papírjai előttem hevertek. Anyám, Ilona, csak legyintett.

– Dániel, ne aggódj már annyit! Ez az operáció életmentő, nem lehet halogatni. Majd együtt visszafizetjük – mondta, de a hangjában volt valami furcsa, amit akkor még nem tudtam hova tenni.

Aztán minden gyorsan történt. Egy hét múlva már ott álltam a bankban, aláírtam a papírokat, és az összeg megérkezett a számlámra. Anyám hálásan megölelt, könnyek csillogtak a szemében. Azt hittem, mindent jól csináltam.

De aztán eltelt pár nap, majd egy hét is. Anyám nem beszélt az operációról. Egyik este hazaérve furcsa csevegést hallottam a telefonján keresztül.

– Igen, Zsuzsa, minden rendben lesz! Már foglaltam is a szállást Balatonfüreden. Hidd el, luxus lesz! – nevetett fel hangosan.

Megálltam az ajtóban, és mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Nem akartam elhinni, amit hallok. Aznap este nem szóltam semmit. Csak forgolódtam az ágyamban, próbáltam elhessegetni a gondolatot: biztos félreértettem valamit.

De másnap reggel anyám már csomagolt. A bőröndje tele volt új ruhákkal, naptejjel, strandtáskával. Megálltam előtte.

– Anya, mi folyik itt? – kérdeztem halkan.

– Csak egy kis pihenésre van szükségem, Dániel! – mondta gyorsan. – Az orvos is ajánlotta, hogy lazítsak kicsit a műtét előtt.

– De… mikor lesz az operáció? – faggattam tovább.

– Majd ha visszajöttem – felelte, és már ki is sietett az ajtón.

Aznap este egyedül ültem a sötét lakásban. A telefonomon néztem a banki értesítéseket: anyám levette az egész összeget. A szívem hevesen vert. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Napokig nem jelentkezett.

Aztán megláttam egy képet Facebookon: anyám mosolyogva pózol Zsuzsával és Marikával egy balatoni luxusszálloda medencéjénél. Az arcomba csapott az igazság: átvert. Az egész műtét csak ürügy volt.

Hetekig nem tudtam beszélni vele. Amikor végre hazajött, már nem voltam ugyanaz az ember.

– Miért tetted ezt velem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Dániel… én csak egy kis boldogságot akartam magamnak – suttogta. – Egész életemben csak dolgoztam érted… Most végre magamra gondoltam.

– De hazudtál! Hatalmas adósságba vertél engem! – kiabáltam rá. – Hogy nézzek ezek után rád?

Anyám csak állt némán, lesütött szemmel. A szobában fojtogató csend lett.

Azóta minden megváltozott közöttünk. A barátaim azt mondják, engedjem el, hiszen csak pénzről van szó. De ez több annál: elvesztettem a bizalmamat abban az emberben, akit a legjobban szerettem.

Az adósság hónapról hónapra nyomasztott. Minden fizetéskor csak azt számolgattam, mennyi marad a hó végére. Közben anyám próbált közeledni: főzött nekem kedvenc ételeket, próbált beszélgetni velem.

Egyik este leült mellém.

– Dániel… tudom, hogy megbántottalak. Nem tudom visszaadni a pénzt, de szeretném visszakapni a fiamat – mondta halkan.

– Nem tudom, hogy lehet-e még valaha úgy nézni rád, mint régen – feleltem őszintén.

A családunk széthullott: a nagynéném haragudott anyámra, apám pedig csak legyintett: „Ilona mindig is ilyen volt.”

A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Fáradt voltam, ingerlékenyebb lettem. Egyik kollégám megkérdezte:

– Minden rendben otthon?

Csak bólintottam. Ki akartam mondani az igazat, de szégyelltem magam. Hogy mondjam el bárkinek is: az anyám vert át?

Azóta eltelt egy év. Az adósságot lassan törlesztem, de a lelkem még mindig sebes. Anyámmal ritkán beszélünk mély dolgokról; mintha mindketten félnénk újra megbízni egymásban.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer ilyen mélyen megbántott? Vagy örökre elveszett valami köztünk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?