Anyám árnyékában – Egy magyar férj vallomása

– Már megint Marika néni mondta ezt neked? – kérdeztem fojtott hangon, miközben Eszter a konyhapultnál állt, és a vasárnapi húslevest kavargatta. A gőzben úszó konyha szinte vibrált a feszültségtől.

Eszter nem nézett rám, csak vállat vont. – Anyu csak segíteni akar. Tudod, hogy ő mindig mindent jobban tud.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá először igazán, hogy a feleségem sosem lesz igazán az enyém. Mindig ott lesz közöttünk Marika néni – az anyósom, aki már az esküvőnk előtt is mindenbe beleszólt. Akkor még azt hittem, ez csak átmeneti. Hogy majd idővel elenged minket. De tévedtem.

Az első évben még próbáltam viccelődni rajta. „Na, mit mondott ma Marika néni?” – kérdeztem esténként, amikor Eszter hazaért a heti közös ebédről. De ahogy telt az idő, a viccek mögött egyre több keserűség gyűlt fel bennem.

A lakásunkat is Marika néni választotta ki nekünk. „Ez a legjobb környék, közel hozzám is!” – mondta mosolyogva, miközben Eszter lelkesen bólogatott. Én csak álltam ott, és próbáltam elképzelni, milyen lesz minden hétvégén ugyanazt a hangot hallani a lépcsőházban: „Gyerekek, hoztam egy kis süteményt!”

Aztán jöttek az apróbb dolgok: hogyan rendezzük be a nappalit, milyen színt válasszunk a hálószobába, mit főzzünk vasárnaponként. Mindig volt egy „jobb ötlet” – természetesen Marika nénitől.

Egy este, amikor Eszter már aludt, leültem a nappaliban és csak bámultam magam elé. Vajon én vagyok túl érzékeny? Más férfiak is így éreznek? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?

Aztán megszületett a kisfiunk, Bence. Azt hittem, most majd minden megváltozik. Hogy most már mi leszünk a család középpontjában. De tévedtem. Marika néni most már nemcsak Esztert irányította, hanem engem is.

– Ne így fogd meg a gyereket! – szólt rám egyszer, amikor Bencét próbáltam elaltatni. – A hátán kell ringatni, nem a karodban!

Eszter csak mosolygott: – Anyu tudja, mit csinál.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy statiszta a saját életemben. Minden döntést Marika néni hozott meg helyettünk – vagyis helyettem. Ha szóvá tettem, Eszter megsértődött.

– Miért baj az, ha anyu segít? Nem szereted őt?

Dehogynem szeretem – gondoltam magamban –, de nem akarok harmadik lenni a saját házasságomban.

Egy nap aztán betelt a pohár. Vasárnap volt, Marika néni természetesen nálunk ebédelt. Éppen arról beszélgettek Eszterrel, hogy hova menjen Bence óvodába.

– A Petőfi utcai óvoda a legjobb! – jelentette ki Marika néni ellentmondást nem tűrő hangon.

– De én inkább a Bartók térire gondoltam… – próbáltam közbeszólni.

Marika néni rám sem nézett. – Az túl messze van! És nem is olyan jók ott az óvónők.

Eszter rám pillantott, mintha bocsánatot kérne, de aztán csak annyit mondott: – Anyu tényleg jobban tudja.

Felálltam az asztaltól. – Elmegyek sétálni.

Az utcán sétálva azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre korábban ezt az összefonódást? Miért nem voltam elég erős ahhoz, hogy határt szabjak?

Aznap este leültem Eszterrel beszélgetni.

– Szeretlek – mondtam neki halkan –, de nem bírom tovább ezt. Úgy érzem, mintha mindig csak vendég lennék ebben a családban. Szükségem van arra, hogy mi ketten döntsünk a saját életünkről.

Eszter szeme könnyes lett. – Nem tudom… Anyu nélkül elveszettnek érzem magam. Ő mindig ott volt nekem.

– De most már neked én vagyok itt – mondtam halkan. – És Bence is. Nem lehetünk mindig Marika néni árnyékában.

Napokig tartott a feszültség. Marika néni persze rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben. Egyik este átjött hozzánk.

– Mi történt veletek? – kérdezte aggódva.

Eszter rám nézett, én pedig összeszedtem minden bátorságomat.

– Marika néni… Kérem, hagyjon minket egy kicsit magunkra. Szeretném, ha mi is megtanulhatnánk hibázni… és dönteni.

Marika néni arca megkeményedett. – Csak segíteni akartam…

– Tudom – mondtam –, de most már nekünk kell felnőni.

Azóta eltelt pár hónap. Nem volt könnyű. Eszter sokszor bizonytalan, én pedig sokszor érzem magam kegyetlennek. De lassan tanuljuk egymást – és önmagunkat is.

Vajon lehet-e valaha igazán elszakadni attól az anyától, aki mindent jobban tud? És vajon képesek vagyunk-e új családként saját szabályokat teremteni? Ti mit gondoltok erről?