Anyám árnyékában – Egy lány harca önmagáért
– Miért nem tudsz egyszer úgy viselkedni, ahogy elvárom tőled, Anna? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a vizespoharat. A pohárban megreszketett a víz, én pedig összerezzentem. Tizennyolc éves voltam, de még mindig úgy éreztem magam mellette, mint egy ijedt kisgyerek.
– Próbálok, anya, de… – kezdtem volna, de már félbeszakított.
– Nincs de! Az én házamban az én szabályaim érvényesek! – mondta, és a tekintete jéghideg volt.
Gyerekkorom óta ez ment. Anyám, Katalin, mindig mindent jobban tudott. Azt is, hogy mit kellene éreznem, gondolnom, vagy hogyan kellene viselkednem. Az apám, László, csendben meghúzódott a háttérben, sosem állt ki mellettem. A bátyám, Gergő, már rég elköltözött, őt valahogy sosem szorongatta anyánk szeretete – vagy inkább annak hiánya – úgy, mint engem.
Az iskolában sem volt könnyű dolgom. Az osztálytársaim gyakran csúfoltak, mert nem járhattam bulikba, nem voltak menő ruháim. Anyám szerint a tanulás az első, minden más csak időpocsékolás. Amikor egyszer titokban elmentem egy barátnőmhöz születésnapozni, anyám napokig nem szólt hozzám. Azt mondta, csalódtam benne.
A legrosszabb az volt, hogy sosem éreztem magam elég jónak. Akármit tettem, mindig volt valami kifogás. Ha ötöst hoztam haza matekból: „Miért nem tudsz mindenből ötöst hozni?” Ha segítettem a házimunkában: „Miért nem vetted észre ezt vagy azt?”
Tizenhat évesen kezdtem írni egy naplót. Abban legalább őszinte lehettem. Ott le mertem írni: utálom ezt az életet. Utálom, hogy nem lehetek önmagam. Sírva írtam le azt is: vajon lehet-e szeretni valakit, aki sosem szeretett igazán?
A fordulópont akkor jött el, amikor megismerkedtem Zsófival az iskolában. Ő volt az első barátnőm, akinek mindent elmondhattam. Együtt nevettünk, együtt sírtunk. Egyszer elhívott magukhoz vacsorára. Az ő anyukája megölelt engem is – olyan természetesen, mintha mindig is ismert volna. Akkor értettem meg igazán, mennyire hiányzik nekem az anyai szeretet.
Otthon persze lebuktam. Anyám megtalálta a naplómat. Egyik este váratlanul rám tört a szobámban.
– Ezeket írod rólam? Hogy utálsz? Hogy sosem szerettelek? – kérdezte remegő hangon.
– Anya… én csak… – dadogtam.
– Hálátlan vagy! Mindent érted tettem! – kiabálta.
Aznap este először mertem visszaszólni neki:
– Nem mindent értem tettél! Magadért tetted! Hogy legyen valaki, akit irányíthatsz!
A szavak után csend lett. Anyám arca eltorzult a dühtől és a fájdalomtól. Apám csak állt az ajtóban némán.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Anyám még ridegebb lett velem. Apám próbált közeledni hozzám – egyszer még azt is mondta: „Tudom, hogy nehéz neked.” De sosem állt ki igazán mellettem.
Érettségi után felvettek az ELTE-re magyar szakra. Anyám azt akarta, hogy maradjak otthon és dolgozzak egy könyvelőirodában egy ismerősénél. Én viszont Budapestre akartam menni.
Az utolsó nagy veszekedésünk előtt hetekig gyűjtöttem a bátorságot.
– Anya, elköltözöm Budapestre – mondtam egy vasárnap reggelinél.
– Nem mész sehova! – vágta rá azonnal.
– De igen! Ez az én életem! – kiáltottam vissza.
Azt hiszem, akkor először látta rajtam az elszántságot. Nem szólt többet hozzám azon a napon.
A költözés nehéz volt. Egy kollégiumi szobában kezdtem új életet. Eleinte minden este sírtam – hiányzott az otthon megszokott zaja, még anyám zsörtölődése is. De Zsófi ott volt mellettem. Lassan barátokat szereztem, elkezdtem hinni magamban.
Anyámmal hónapokig nem beszéltem. Karácsonykor hazamentem – ő csak annyit mondott: „Jó étvágyat.” Apám megölelt.
Azóta eltelt három év. Most már tudom: nem vagyok rossz ember csak azért, mert más vagyok, mint amit anyám akart belőlem faragni. Néha még mindig fáj, hogy sosem kaptam meg tőle azt az elfogadást és szeretetet, amire vágytam. De már nem akarok megfelelni neki mindenáron.
Most itt ülök a budapesti albérletemben és azon gondolkodom: vajon egyszer majd képesek leszünk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre idegenek maradunk egymás számára? Ti mit gondoltok: lehet igazán szeretni valakit, aki sosem fogadott el minket?