Anyám árnyékában – Egy felnőtté válás küzdelmei

– Zsófi, nem gondolod, hogy túl vékony ez a kabát? – Anyám hangja élesen hasított át a reggeli csendben, miközben a bejárati ajtóban álltam, kulccsal a kezemben. – Legalább egy sálat vegyél fel! Megfázol, aztán megint én ápolhatlak.

Mély levegőt vettem. Huszonhárom éves vagyok, gondoltam magamban, és még mindig úgy bánik velem, mintha tíz lennék. – Anya, sietek, elkések a munkából – feleltem halkan, de már tudtam, hogy ebből nem lesz gyors elindulás.

– A munka várhat! Az egészséged az első! – folytatta, és már nyúlt is a fogas felé, hogy rám adja a vastagabb kabátot. – Nem értem, miért nem hallgatsz rám soha. Mindig csak a saját fejed után mész.

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Az egész életemet végigkísérte ez a fajta gondoskodásba csomagolt irányítás. Gyerekkoromban ő választotta ki az iskoláimat, ő döntötte el, milyen szakkörre járok, sőt még azt is, kivel barátkozhatok. Most pedig, hogy végre saját lakásba költözhettem volna a barátommal, Gergővel, minden nap újabb és újabb kifogásokat talált: „Nem bízom Gergőben”, „Túl fiatal vagy ehhez”, „Ki fog rád főzni?”.

A munkahelyemen is érződött az anyai kontroll. Egyik nap váratlanul megjelent az irodánk előtt egy tálca frissen sütött pogácsával. A kollégáim először kedvesen mosolyogtak, de amikor harmadszor is beállított, már mindenki furcsán nézett rám. – Zsófi, anyukád tényleg minden nap bejön? – kérdezte Judit, a főnököm. Csak lesütöttem a szemem.

Otthon esténként Gergővel erről vitatkoztunk. – Miért nem mondod meg neki végre, hogy elég? – kérdezte türelmetlenül. – Felnőtt nő vagy! Nem élhetsz örökké az anyád árnyékában.

– Nem értheted – sóhajtottam. – Ő csak jót akar nekem. Mindig is így volt…

– De te mit akarsz? – nézett rám komolyan Gergő.

Ez a kérdés napokig kísértett. Mit akarok én? Saját életet? Saját döntéseket? Vagy csak békét anyámmal?

Egy vasárnap délután végül összeszedtem minden bátorságomat. Anyám épp a vasárnapi ebédet tálalta fel – húsleves, rántott hús, krumplipüré –, és közben arról beszélt, hogy szerinte Gergő nem hozzám való. – Egy rendes fiú nem hagyja, hogy a barátnője ilyen későig dolgozzon! – mondta felháborodva.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan.

– Mit kérsz? Hogy ne szóljak bele az életedbe? Hogy nézzem végig tétlenül, ahogy mindent elrontasz? – hangja remegett.

– Nem rontok el semmit! Csak szeretném magam eldönteni a dolgaimat! – kiáltottam fel végül. A villa hangosan koppant a tányéron.

Csend lett. Anyám szeme könnyes lett. – Én csak féltelek…

– Tudom – mondtam csendesen –, de ha mindig mindent te döntesz el helyettem, sosem tanulom meg igazán élni az életemet.

Aznap este Gergő átölelt. – Büszke vagyok rád – suttogta.

De anyám napokig nem hívott fel. Üresnek éreztem magam. Hiányzott a hangja, még ha néha idegesített is. Végül én tárcsáztam őt.

– Szia anya…

– Szia kicsim…

Hosszú csend után megszólalt: – Ne haragudj rám. Nehéz elengedni téged…

– Nekem is nehéz volt ezt kimondani… De muszáj volt.

Azóta lassan változik minden. Anyám még mindig aggódik értem, de már próbál hátrébb lépni. Én pedig igyekszem türelmesebb lenni vele.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen szabadnak lenni egy magyar családban? Vagy örökké ott marad bennünk az anyai féltés árnyéka? Ti mit gondoltok erről?