Anyám árnyékában – Egy döntés terhe

– Zsófi, tudnál kölcsönadni húszezer forintot? – Anyám hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kávém már kihűlt. Az ablakon túl a júniusi eső verte az ablakpárkányt, mintha csak az én gondolataimat akarta volna elmosni.

Nem ez volt az első alkalom. Sőt, az utóbbi években szinte minden hónapban előfordult. Anyám, Katalin, egyedül él a panelban Zuglóban, mióta apám elhagyta őt – és minket – tizenöt éve. Azóta én vagyok a támasza. Vagy legalábbis ezt mondja mindig.

– Most tényleg nagyon nagy bajban vagyok, Zsófikám – folytatta. – A villanyszámlát sem tudom befizetni. Tudod, hogy nem kérnék, ha nem lenne muszáj…

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban is mindig én voltam az, aki vigasztalta őt, amikor apám részegen hazajött, vagy amikor nem volt pénz új cipőre. Most harmincévesen is ugyanazt a szerepet játszom. De közben ott motoszkált bennem Anikó barátnőm hangja: „Zsófi, nem lehet örökké anyád pénztárcája lenni! Mikor fogsz végre magadra gondolni?”

Letettem a telefont, de egész nap nem hagyott nyugodni a kérés. A munkahelyemen, egy kis könyvelőirodában, alig tudtam a számokat nézni. A főnököm, Gábor bácsi már többször szólt, hogy túl sokat vagyok gondterhelt mostanában.

Este Anikóval találkoztam egy presszóban. Ő mindig szókimondó volt.

– Megint pénzt kér? – kérdezte hitetlenkedve. – Zsófi, te is alig jössz ki a fizetésedből! Miért nem mondod meg neki végre?

– De hát ő az anyám… – suttogtam.

– És te vagy a lánya, nem a bankja! – csattant fel Anikó.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon tényleg önző lennék-e, ha egyszer nemet mondanék. Vajon mennyi felelősségem van azért, hogy anyám újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretnék végre saját lakásra gyűjteni?

Másnap reggel újra csörgött a telefon. Anyám volt az.

– Zsófikám…? – hallottam a hangjában azt a régi, gyermeki reményt.

– Anya, beszélnünk kell – mondtam halkan. – Nem tudok mindig segíteni. Nekem is vannak terveim…

Csend lett. Olyan csend, amitől összeszorul az ember gyomra.

– Értem – mondta végül. – Akkor majd megoldom valahogy…

A napok teltek. Anyám nem hívott. Én pedig egyszerre éreztem magam felszabadultnak és borzalmasan bűnösnek. A testvérem, Balázs már rég külföldön él, ő csak néha ír egy-egy üzenetet: „Tarts ki, Zsófi!” De könnyű neki onnan Londonból.

Egy héttel később váratlanul beállított hozzám anyám. Karikás szemekkel állt az ajtóban.

– Nem haragszom rád – mondta halkan. – Csak… félek egyedül.

Leültünk a kanapéra. Hosszú percekig csak néztük egymást.

– Anya… én szeretlek. De nem tudok mindig mindent megoldani helyetted. Nekem is nehéz – törtem meg végül a csendet.

– Tudom – sóhajtott fel. – Csak néha úgy érzem, mintha mindenki elhagyott volna.

Megöleltem őt. Éreztem rajta azt a régi szappanillatot, amit gyerekkoromból ismertem.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani. Anyám keresett egy részmunkaidős állást egy közeli boltban. Néha még mindig kér segítséget – de már nem automatikusan adok neki pénzt. Inkább együtt beszéljük át a lehetőségeket.

Még mindig küzdök a bűntudattal és azzal az érzéssel, hogy cserbenhagytam őt. De talán most először érzem azt is: jogom van saját életet élni.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre felnőttem? Ti mit tennétek az én helyemben?