Anyám árnyékában – Egy családi döntés súlya

– Nem! – csattant fel Gábor, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültünk. – Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Margit néni ideköltözik. Már így is alig van helyünk.

A szívem összeszorult. A lányom, Lilla, csak hallgatott, a telefonját nyomkodta, de tudtam, hogy minden szót hall. Anyám, Margit, a másik szobában csomagolt, mintha már eldőlt volna minden. A lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is hallgatóznának.

Gyerekkoromban anyám volt az egyetlen biztos pont az életemben – és egyben a legnagyobb vihar is. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, de sosem volt könnyű vele. Mindig mindent jobban tudott, mindenbe beleszólt, és sosem volt elég jó semmi, amit csináltam. Most, hogy idős lett és betegeskedik, nincs más választása: vagy hozzánk költözik, vagy az idősek otthonába megy.

– Anya, beszélnünk kell – mondtam halkan, amikor Gábor kiment a szobából. Margit rám nézett, a szeme sarkában régi fáradtság ült.

– Tudom, hogy nem akartok itt látni – mondta keserűen. – De nincs hová mennem.

– Nem erről van szó… csak… – próbáltam magyarázni, de a hangom elcsuklott. Hirtelen újra kislánynak éreztem magam, aki magyarázkodik az anyjának.

Lilla ekkor odajött hozzánk. – Mama, én szeretem, ha itt vagy – mondta váratlanul. – De apa tényleg nem bírja a zajt meg a veszekedést.

Anyám elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt az árnyék. Tudtam, hogy Lilla csak részben mond igazat: ő is fél attól, hogy újra elkezdődnek a régi viták.

Aznap este Gáborral kettesben maradtunk. A nappaliban ültem, ő pedig idegesen járkált fel-alá.

– Éva, én nem akarok kegyetlen lenni – mondta végül. – De emlékszel rá, milyen volt az esküvőnk után? Alig tudtunk egymáshoz szólni Margit néni miatt. Most megint ezt akarod?

– Nem akarom… de nem hagyhatom magára – suttogtam.

– És magunkat sem hagyhatod cserben! – csattant fel újra.

A következő napokban mindenki kerülte a másikat. Anyám egyre többet panaszkodott: fáj a háta, nem tud aludni, minden baja van. Lilla bezárkózott a szobájába, Gábor késő estig dolgozott. Én pedig két világ között rekedtem: az anyám lánya és a családom anyja voltam egyszerre.

Egyik este Lilla odajött hozzám.

– Anya… félek attól, hogy ha mama ideköltözik, minden megváltozik. Már most is mindenki ideges.

Megsimogattam a haját. – Tudom kicsim… én is félek.

Másnap reggel anyám váratlanul bejelentette:

– Beszéltem az öcséddel. Azt mondta, nála sem férnék el… De azt is mondta, hogy ha ti sem tudtok befogadni, akkor tényleg nincs más választásom.

A hangja remegett. Soha nem láttam még ennyire törékenynek.

Este családi kupaktanácsot tartottunk. Gábor mereven ült az asztalnál, Lilla szorongva figyelt minket.

– Margit néni – kezdte Gábor –, nem arról van szó, hogy nem szeretjük magát. De ez egy kis lakás. Mindannyiunknak szüksége van térre…

Anyám félbeszakította:

– Értem én… mindig is csak teher voltam mindenkinek.

– Nem igaz! – fakadtam ki. – De nekem is jogom van boldog élethez! Nem akarom újra átélni azt a feszültséget, amit gyerekkoromban…

A szavak kiszakadtak belőlem: harag, fájdalom és bűntudat keveredett bennük.

Csend lett. Lilla sírni kezdett.

Végül anyám törte meg a csendet:

– Akkor megyek az otthonba… Talán ott kevesebb gondot okozok.

Aznap éjjel nem aludtam. Az ablakon át néztem ki a sötétbe. Vajon rossz ember vagyok? Megtagadom az anyámat? Vagy éppen most tanulok meg végre kiállni magamért?

Reggel anyám összepakolt pár holmit. Lilla megölelte őt.

– Mama… majd meglátogatunk sokszor!

Anyám bólintott. A szemében könnyek csillogtak.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valami megszakadt bennem – de valami talán helyre is billent végre.

Most itt ülök a csendes lakásban és csak egy kérdés visszhangzik bennem: Vajon lehet-e egyszerre jó anya és jó lánya valakinek? Vagy mindig választani kell?