„Anyám árnyékában” – Egy anya és fia közé ékelődött feleség története

– Bence, miért nem jössz át vasárnap ebédre? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalon idegesen doboltam az ujjaimmal.

– Anya, Zsófi szüleihez megyünk most hétvégén – válaszolta fáradtan a fiam.

A szívem összeszorult. Mióta Bence elvette Zsófit, mintha egyre távolabb került volna tőlem. Emlékszem, amikor még csak ketten voltunk, mennyi mindent csináltunk együtt: kirándulások a Mátrában, közös főzések, hosszú beszélgetések a régi panel erkélyén. Most pedig… mintha már nem is lennék fontos neki.

Zsófi mindig kedves volt hozzám, de valahogy sosem tudtam igazán megkedvelni. Túl hangosnak találtam, túl magabiztosnak. És főleg: túl sokat követelt Bence idejéből. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy háttérbe szorulok. A barátnőim szerint természetes, hogy egy anya nehezen engedi el a fiát, de én biztos voltam benne: Zsófi szándékosan választja el tőlem Bencét.

Egyik este, amikor Bence átjött egyedül, megpróbáltam óvatosan célozgatni:

– Jól vagy? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában…

– Sok a munka – felelte röviden.

– És otthon minden rendben? Zsófi nem túl szigorú veled? – kérdeztem félvállról, mintha csak tréfálkoznék.

Bence rám nézett, de nem szólt semmit. Csak sóhajtott egyet és tovább kanalazta a levest.

A következő hetekben egyre többször próbáltam apró megjegyzésekkel elbizonytalanítani Bencét. Ha Zsófi főztjét dicsérte, én csak annyit mondtam: „Biztos finom volt, de tudod, nálam mindig friss alapanyagból készül minden.” Ha együtt utaztak valahova, megjegyeztem: „Remélem, Zsófi nem hajszol túl sokat.”

Egyik vasárnap váratlanul beállítottak hozzám. Zsófi mosolygott, de a szeme alatt sötét karikák ültek.

– Sütöttem neked almás pitét – mondta kedvesen.

– Köszönöm – feleltem hűvösen. – Majd megnézem később.

Bence zavartan nézett rám. Éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. Mintha már nem lennék az a biztos pont az életében.

Aznap este Zsófi kiment a konyhába teát főzni. Bence halkan odasúgta:

– Anya, kérlek… ne csináld ezt. Szeretlek, de Zsófit is szeretem. Nem kell választanom kettőtök között.

Nem válaszoltam. Csak ültem ott és hallgattam a víz forrását a kannában.

A következő hónapokban egyre ritkábban láttam Bencét. Ha hívtam, mindig volt valami dolga. A barátnőim szerint túlzásba vittem a féltékenykedést. De én csak azt akartam, hogy visszakapjam a fiamat.

Egy nap váratlanul felhívott Zsófi.

– Erzsi néni, beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

Találkoztunk egy kávézóban. Zsófi szemében könnyek csillogtak.

– Tudom, hogy nehéz volt elengednie Bencét – mondta halkan –, de én sosem akartam elvenni öntől. Csak szeretném, ha elfogadna engem is a családjába.

Először dühös lettem. Hogy merészel így beszélni velem? De ahogy néztem őt, rájöttem: talán tényleg csak szeretetre vágyik.

Azóta sok minden megváltozott bennem. Néha még mindig fáj, hogy Bence már nem csak az én fiam – hanem valaki férje is. De lassan megtanultam: ha igazán szeretem őt, el kell engednem egy kicsit.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon hány anya érezte már ugyanezt? Hányan próbálták visszaszerezni azt, amit már nem lehet? Vajon tényleg jó úton jártam… vagy csak magamnak ártottam ezzel?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni elengedni azt, akit a legjobban szeretünk?