Anyám a húgát választotta helyettem – Egy családi árulás története

– Miért mindig Ilona? – kiáltottam anyámra egy esős novemberi estén, amikor már megint az ő kedvéért kellett lemondanom a hétvégi kirándulásról. Anyám arca megkeményedett, ahogy a konyhapultnak támaszkodott, kezében a régi porcelánbögrével. – Mert most neki van nagyobb szüksége rám, Zsuzsi! – vágta rá, mintha ez mindent megmagyarázna.

Gyerekkorom óta éreztem, hogy anyám szíve nem csak az enyém. Mindig ott volt Ilona néni, anyám húga, aki folyton bajba keveredett: elvesztette az állását, elvált, vagy éppen pénzre volt szüksége. Anyám ilyenkor mindent félretett – engem is –, hogy Ilonát mentse. Én pedig ott álltam az árnyékban, és próbáltam megérteni: miért nem vagyok elég fontos?

Tizennégy éves voltam, amikor először igazán összetörtem emiatt. Az iskolai szavalóversenyre készültem hónapokig, és anyám megígérte, hogy ott lesz. De Ilona néni aznap reggel hívta: „Julika, baj van!” Anyám szó nélkül felkapta a kabátját, és csak annyit mondott: „Majd este beszélünk!” Ott álltam a színpad mögött, és minden egyes verssorban éreztem a hiányát. A taps végén nem volt ott senki, aki átölelt volna.

Aztán jöttek a felnőtté válás évei. Egyetemre mentem Pécsre, hogy kicsit távolabb legyek mindentől. De a telefonhívásokban mindig ott csengett Ilona neve: „Most nem tudok jönni hozzád, mert Ilonának műtétje lesz.” „Ilona most nagyon magányos, átmegyek hozzá.” Egy idő után már nem is hívtam anyámat – minek? Úgyis mindig valaki más volt fontosabb.

Azt hittem, majd ha dolgozni kezdek Budapesten, minden megváltozik. De amikor bejelentettem anyámnak, hogy előléptettek a cégnél, csak annyit mondott: „Nagyon örülök neked, de most nem tudok erről beszélni, mert Ilona elcsúszott a lépcsőn.” Mintha az én örömöm sosem érhetne fel Ilona gondjaival.

Egy karácsonykor végleg betelt a pohár. Minden évben nálunk gyűlt össze a család: anyám főzte a halászlét, én díszítettem a fát. De azon az estén Ilona néni sírva hívta anyámat – valami apróság miatt –, és anyám szó nélkül felkapta a kabátját. Ott maradtam egyedül a félig feldíszített fával és az üres asztallal. Akkor döntöttem el: elég volt.

– Anyu! – mondtam neki pár nappal később. – Miért mindig ő? Miért nem vagyok neked elég? Miért érzem azt egész életemben, hogy csak második vagyok?

Anyám arca megremegett. – Zsuzsi… Ilona mindig olyan gyenge volt. Apánk korán meghalt, én vigyáztam rá egész gyerekkorunkban. Nem tudom másképp csinálni.

– És én? Nekem ki vigyázott rám? – kérdeztem halkan.

Sokáig csak nézett rám könnyes szemmel. Akkor először láttam rajta bűntudatot.

Azóta eltelt pár év. Próbáltam távolságot tartani, de minden ünnep, minden családi esemény újra felszakította a sebeket. Amikor apu meghalt, anyám zokogva kapaszkodott belém – de még akkor is Ilonát hívta elsőként.

Most harmincnégy éves vagyok. Saját lakásom van Zuglóban, stabil munkám egy könyvkiadónál. De minden alkalommal, amikor anyám hív vagy üzenetet küld, összeszorul a gyomrom: vajon most is csak Ilona miatt keres?

Nemrégiben Ilona néni súlyosan megbetegedett. Anyám napokat töltött mellette a kórházban. Egy este felhívott: – Zsuzsi, szükségem lenne rád…

Először azt hittem, megint csak Ilona miatt. De amikor találkoztunk a kórházi folyosón, anyám rám nézett és azt mondta: – Sajnálom. Tudom, hogy sokszor háttérbe szorítottalak. Félek attól, hogy egyszer te sem leszel mellettem.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott és néztem azt az asszonyt, aki egész életemben mást választott helyettem. Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Vajon tényleg mindig lojalitást jelent a család?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk ez a seb?”