Anyai szív, nehéz döntések: Amikor a szeretet teherré válik

– Anya, tudnál most is segíteni? – Márk hangja a telefonban fáradt és kissé szégyenkező. Az óra éjfél múlt, a lakás csendes, csak a hűtő zúgása hallatszik. A férjem, Laci már rég alszik, de én nem tudok. A telefonom kijelzőjén Márk neve villog, és a szívem összeszorul.

Nem ez az első alkalom. Sőt, az utóbbi években szinte minden hónapban előfordul. Márk harmincöt éves, van egy csodálatos felesége, Zsófi, és két kisgyereke, de valahogy sosem elég a pénz. Mindig van valami: váratlan kiadás, elromlott autó, óvodai befizetés. És én mindig segítek. Mert hát mit tehet egy anya?

De most valami más. A hangjában ott bujkál a kétségbeesés, de én is érzem magamban a fáradtságot. Vajon tényleg segítek neki? Vagy csak elrontottam mindent azzal, hogy sosem mondtam nemet?

– Márk, tudod, hogy mindig melletted állok – suttogom –, de meddig lehet ezt így csinálni? Nekünk sem könnyű mostanában.

A vonal túloldalán csend. Hallom, ahogy sóhajt.

– Tudom, anya. De most tényleg nagy bajban vagyunk. Zsófi elvesztette a munkáját, és az albérletet is emelték. Nem tudom, mit csináljak.

A könnyeim potyognak. Emlékszem arra a kisfiúra, aki mindig hozzám bújt, ha félt. Most is hozzám fordul – csak már nem mesét kér, hanem pénzt.

Laci reggel morcosan néz rám.

– Megint Márk? – kérdezi halkan.

Bólintok.

– Nem lehet ezt örökké csinálni, Éva. Felnőtt ember. Ha mindig kihúzod a bajból, sosem tanulja meg.

– De hát a fiam! – fakadok ki. – Hogy hagyjam cserben?

– Nem hagyod cserben. Csak hagyod felnőni.

Napokig ezen rágódom. A munkahelyemen is szétszórt vagyok. A kolléganőm, Ildikó aggódva néz rám.

– Minden rendben otthon?

Elmesélem neki a helyzetet.

– Éva, ez tipikus magyar történet – mondja együttérzően. – Nálunk is így volt anyámmal és a bátyámmal. De egyszer muszáj volt nemet mondania.

Hazafelé a buszon nézem az embereket. Vajon hányan küzdenek hasonló gondokkal? Hány anya nem tud aludni éjszakánként a gyereke miatt?

Este Márk újra ír: „Anya, csak most az egyszer.”

Felidézem az első lakásukat, amikor még mindent maguk intéztek. Akkor is nehéz volt, de valahogy boldogabbnak tűntek. Most mintha minden teher rám nehezedne.

Zsófi is felhív.

– Éva néni, ne haragudjon Márkra… Nagyon nehéz most minden. Én is keresek munkát, de nem könnyű két kicsivel.

A hangja remeg. Sajnálom őket – de magamat is sajnálom.

Egy este Laci leül mellém.

– Éva, beszéljünk őszintén. Meddig akarod ezt csinálni? Mi lesz velünk nyugdíjas korunkban? Mi lesz Márkkal, ha egyszer már nem tudsz segíteni?

Nem tudok válaszolni. Csak sírok.

Másnap reggel Márk váratlanul beállít hozzánk. Fáradt, megtört arccal ül le az asztalhoz.

– Anya… Apa… Sajnálom. Tudom, hogy túl sokat kérek tőletek. Csak… félek mindent elveszíteni.

Laci megszorítja a vállát.

– Fiam, mi mindig szeretünk. De neked is meg kell tanulnod felelősséget vállalni.

Márk bólint. A szeme könnyes.

Aznap este először érzem úgy: talán most változhat valami. Talán most elindul egy másik út felé – ahol már nem csak én vagyok a megoldás mindenre.

De vajon jól teszem-e? Vajon tényleg segítek neki azzal, ha néha nemet mondok? Vagy örökre bűntudatom lesz emiatt?

„Lehet egy anya valaha is igazán jól dönteni? Vagy örökké kételyek között élünk majd?”