Anyai könnyek: Amikor a fiam és az anyósom között eltűnnek a határok

– Hagyjál már békén, anya! Nem vagyok már gyerek! – kiáltotta Gergő, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, és mintha minden egyes szóval egy darabot tépett volna ki a szívemből. Ott álltam a folyosón, kezemben a frissen vasalt inggel, amit még reggel készítettem elő neki az állásinterjújára. Azt hittem, segítek. Azt hittem, ez a dolgom. De abban a pillanatban rájöttem: valami végleg megváltozott.

Aznap reggel minden olyan szokványosan indult. Gergő idegesen járkált fel-alá a konyhában, Ilona pedig – az anyósom – már hajnalban ott sürgött-forgott, mintha ő lenne a ház úrnője. – Gergő, ne felejtsd el, hogy az interjún mindig nézz a szemükbe! – mondta Ilona, miközben kávét töltött neki. – És ne hagyd, hogy elbizonytalanítsanak! – tette hozzá, majd rám pillantott, mintha csak azt akarná mondani: „Látod? Én tudom, mi kell a fiadnak.”

Évek óta éltünk így: én, Gergő és Ilona egy háromszobás lakásban Zuglóban. Amikor Gergő apja meghalt, Ilona hozzánk költözött. Azt mondta, nem akar egyedül maradni. Én pedig nem tudtam nemet mondani. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel örökre megváltozik az életem.

Az első hónapokban mindenki próbált alkalmazkodni. De Ilona mindig mindent jobban tudott. Hogyan kell főzni a lecsót, hogyan kell vasalni az inget, hogyan kell nevelni egy fiút. Gergő pedig – aki mindig is érzékeny volt – egyre inkább hozzá fordult tanácsért. Én pedig csak figyeltem őket, és próbáltam nem érezni azt a fájdalmas szorítást a mellkasomban.

Aztán jött az a nap. Az interjú napja. Gergő ideges volt, én pedig próbáltam segíteni neki. – Felvegyem ezt az inget? – kérdezte tőlem halkan. Mielőtt válaszolhattam volna, Ilona már ott termett: – A kék inget vedd fel! Az mindig szerencsét hozott apádnak is! – mondta határozottan.

Gergő rám nézett, majd lesütötte a szemét. – Akkor a kéket veszem fel – mondta halkan.

Egész nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam feleslegesnek a saját otthonomban? Amikor este hazaért Gergő, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Leült az ágy szélére, én pedig mellé ültem.

– Hogy sikerült? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom… Anyu… hagyj most egy kicsit…

És akkor történt. Ilona bejött a szobába, leült Gergő mellé és átölelte.
– Ne aggódj, kisfiam! Majd én segítek neked mindent elintézni! – mondta.

Én ott ültem mellettük, de mintha láthatatlan lettem volna.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Ilona horkolását a másik szobából és Gergő halk lépteit a folyosón. Arra gondoltam: vajon tényleg ennyire rossz anya vagyok? Vagy csak túl sokat akarok adni? Vagy talán sosem voltam elég jó?

Másnap reggel Gergő korán ment el otthonról. Ilona leült velem szemben a konyhaasztalhoz.
– Tudod, Zsuzsa, te túl sokat aggódsz. Engedd el egy kicsit Gergőt! Felnőtt már…
– Tudom… csak… félek, hogy elveszítem őt.
– Nem veszítheted el azt, ami sosem volt igazán a tiéd – mondta halkan Ilona.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: Ilona sosem fogja elengedni Gergőt. És talán én sem tudom igazán elengedni őt.

Az elkövetkező hetekben minden csak rosszabb lett. Gergő egyre kevesebbet beszélt velem. Ha kérdeztem valamit, csak vállat vont vagy gyorsan kiment a szobából. Ilona viszont mindenhová követte őt: együtt főztek, együtt nézték a tévét, együtt nevettek azon a régi családi viccen, amit én már rég elfelejtettem.

Egy este aztán betelt a pohár. Gergő későn jött haza. Ideges voltam, aggódtam érte.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem tőle.
– Dolgom volt! Nem kell mindent tudnod rólam! – vágta oda ingerülten.
– Csak aggódom érted…
– Elég volt ebből! Mindig csak aggódsz! Miért nem tudsz végre elengedni?

Ilona ekkor lépett be a nappaliba.
– Zsuzsa, hagyd már békén! Látod, hogy felnőtt ember!

Ott álltam két ember között, akiket mindennél jobban szerettem – és egyikük sem akart engem igazán látni vagy hallani.

Aznap éjjel sírtam először igazán hangosan. A párnába temettem az arcomat és hagytam, hogy kijöjjön minden fájdalmam. Reggelre eldöntöttem: változtatnom kell.

Elmentem sétálni a Városligetbe. Leültem egy padra és figyeltem az embereket. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kicsi volt és csak engem akart minden bajban. Most pedig… most már másra van szüksége.

Hazamentem és leültem vele beszélgetni.
– Gergő… Szeretlek téged. Mindennél jobban. De úgy érzem, elveszítelek.
Gergő rám nézett és először láttam könnyeket a szemében.
– Anya… Sajnálom… Csak… olyan nehéz most minden…
– Tudom… De kérlek… ne felejtsd el: én mindig itt leszek neked.

Ilona csendben figyelt minket az ajtóból. Nem szólt semmit.

Azóta próbálok kevesebbet aggódni és többet bízni Gergőben. De néha még mindig félek: vajon tényleg jó anya vagyok? Vagy csak egy árnyék lettem ebben a házban?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet harcolni egy gyermek szeretetéért? És mikor kell végre elengedni őt?