Anyai bátorság: Amikor a szív erősebb, mint a félelem
– Katalin, kérlek, gondold át még egyszer! – hallottam anyám remegő hangját a kórházi folyosón. A fehér neonfények kegyetlenül világítottak rá az arcára, mintha minden ráncot és könnycseppet ki akarnának emelni. A kezeim ökölbe szorultak a hasam előtt, ahol három apró élet dobogott bennem.
Az orvosok már harmadszor hívtak be konzíliumra. Dr. Farkas főorvos egyenesen rám nézett: – Katalin, az ön szíve nem fogja bírni. Ha mindhárom babát kihordja, nagy eséllyel egyikük sem marad életben. Vagy ön sem.
A férjem, Gábor, ott ült mellettem, a kezét szorította az enyémhez, de éreztem rajta a félelmet. – Katám, én nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem… De ha választani kell…
A szavak megfagytak a levegőben. A választás lehetősége – vagy inkább kényszere – úgy nehezedett rám, mint egy ólomsúlyú takaró. Hogy dönthetnék? Hogy mondhatnék nemet bármelyik gyermekemre?
Aznap este hazamentünk a panelba Zuglóban. A lakásban minden ismerős volt: a kávé illata, a régi szőnyeg kopottsága, a gyerekrajzok a hűtőn – de én idegennek éreztem magam a saját életemben. Gábor csendben főzött teát, én pedig az ablakhoz húzódtam. Lent az utcán egy kisfiú biciklizett az anyja mellett. Vajon én is ott leszek majd az enyéimmel?
Anyám másnap újra eljött. – Kati, tudom, hogy erős vagy, de néha az is bátorság, ha engedsz… – próbált győzködni.
– Anya, nem tudom elengedni őket. Mindhármat érzem… mindegyikük mozog bennem. Hogy mondhatnék le róluk? – zokogtam fel.
A család megosztott volt. Az öcsém szerint önzőség lenne kockáztatni az életemet. A nagymamám csak annyit mondott: – Az élet néha kegyetlen próbák elé állít minket.
Hetek teltek el vizsgálatokkal, sírással és vitákkal. Egyik nap Gábor bejött hozzám a hálóba, leült mellém az ágyra.
– Katám… ha te nem leszel… mi lesz velem? Mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… De azt tudom, hogy ha most feladom valamelyiküket, soha nem bocsátok meg magamnak.
Aztán egy este megszólalt a telefonom. Dr. Farkas volt az.
– Katalin, talán van egy lehetőség. Az új gyógyszeres kezelés segíthet stabilizálni a szívét. Nem garantált, de adhatunk esélyt mindannyiuknak.
Remény csillant fel bennem – de félelem is. A kezelés kockázatos volt, mellékhatásokkal és bizonytalansággal járt.
Gáborral egész éjjel beszélgettünk.
– Ha belemegyek, lehet, hogy mindannyian meghalunk – mondtam.
– De lehet, hogy mindannyian túléljük – felelte ő.
Végül igent mondtam. Hetekig feküdtem kórházban infúziókkal és monitorokkal körülvéve. Minden nap egy újabb harc volt: légszomjjal, félelemmel és fájdalommal. De minden reggel meghallgattam a három apró szívverést az ultrahangon.
A család hol támogatott, hol vádolt: – Mi lesz a kisfiaddal otthon? – kérdezte anyám. – Mi lesz veled? – kérdezte Gábor.
Én csak azt tudtam: nem adhatom fel.
A szülés napján vihar tombolt Budapesten. A mentőautóban Gábor keze remegett az enyémben.
A műtőben Dr. Farkas rám mosolygott: – Katalin, most már csak magára figyeljen! Mi mindent megteszünk.
A következő órák ködösek voltak: fájdalom, fények, kiabálás… majd három apró sírás.
Felébredtem. Gábor ott ült mellettem könnyes szemmel.
– Mindhárman élnek… és te is! – suttogta.
Azóta eltelt három év. A lakásunkban most már négy gyerek zsivaja tölti be a teret. Néha még mindig visszagondolok arra az időre: vajon helyesen döntöttem? Vajon más anya is így döntött volna?
De amikor este mind a négyen odabújnak hozzám az ágyban, érzem: minden fájdalom és félelem megérte.
Mit jelent anyának lenni? Feláldozni magad? Vagy harcolni mindenkiért? Ti mit tennétek a helyemben?