„Anya sír, mert nem engedem, hogy gondoskodjon rólam” – Egy túlféltő szeretet árnyékában

– Miért nem engeded, hogy segítsek? – kérdezi anya remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ülünk. A kezében a kedvenc bögrém, amit gyerekkorom óta minden reggel elém tett. Most is ott van benne a kamillatea, pont úgy, ahogy szereti – vagyis ahogy szerinte én szeretem.

– Anya, huszonhat éves vagyok. Nem kell, hogy minden reggel te főzd meg a teámat – próbálom halkan mondani, de érzem, hogy a hangom elcsuklik. A tekintete megtörik, mintha egyenesen a szívébe döfnék.

– Én csak jót akarok neked, Zsófi! – mondja, és már látom is a könnyeket a szemében. – Mindig is csak azt akartam, hogy boldog legyél.

Gyerekkoromban ez a gondoskodás még biztonságot adott. Amikor az óvodában sírtam, mert valaki elvette a játékautómat, anya már ott volt, és visszaszerezte nekem. Az iskolában ő választotta ki a ruháimat, ő írta be a naplómat, ha hiányoztam. A barátnőimet is ő szűrte meg: „Az a kislány nem jó társaság neked, Zsófi!” – mondta gyakran. Akkor még nem értettem, miért érzem magam egyre magányosabbnak.

Aztán jött a gimnázium. Egyre többször éreztem úgy, hogy fojtogat ez a szeretet. Amikor először hívtak el buliba, anya egész este hívogatott telefonon: „Ugye jól vagy? Ugye nem iszol semmit? Ugye nem beszélsz fiúkkal?” A barátaim nevettek rajtam. Én pedig szégyelltem magam.

Most, felnőttként is ugyanazt érzem. Minden reggel üzenetet kapok tőle: „Felébredtél? Ettél már? Felvetted a sálat?” Ha nem válaszolok azonnal, jönnek az aggódó telefonok. Ha nemet mondok valamire – például amikor múlt héten nem engedtem be hozzám takarítani –, megsértődik.

A legrosszabb az volt, amikor tavaly elköltöztem otthonról. Anya napokig nem szólt hozzám. Aztán egyszer csak megjelent nálam egy hatalmas kosár házi főtt étellel és tiszta ágyneművel. Amikor megkértem, hogy ne jöjjön be váratlanul, sírva fakadt:

– Hát már be sem engedsz? Már nem kellek neked?

A szívem összeszorult. Szeretem anyát. Tudom, hogy mindent értem tesz. De már nem bírom ezt az állandó jelenlétet.

A barátaim szerint ki kellene állnom magamért. De hogyan mondjam el annak az embernek, aki mindent feláldozott értem, hogy most már inkább távolságra van szükségem? Hogy szeretem őt, de nem akarom többé, hogy helyettem élje az életemet?

Egyik este apával beszélgettem erről. Ő csak sóhajtott:

– Tudod, Zsófi, anyádnak te vagy az élete értelme. Amióta megszülettél, minden gondolata körülötted forog. Nem tudja elengedni ezt.

– De apa, én így megfulladok! – tört ki belőlem.

– Tudom – mondta csendesen –, de neki is nehéz megtanulni elengedni.

Másnap reggel újra ott volt a kamillatea az asztalon. Anya csendben ült mellettem.

– Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, amikor te megszülettél, azt hittem, soha többé nem leszek egyedül. Most meg azt érzem, mintha elveszítenélek.

– Nem veszítesz el – mondtam neki –, csak szeretném kipróbálni magam. Szeretném tudni, milyen az élet nélküled is.

– És ha bajod esik? – kérdezte remegő hangon.

– Akkor majd megtanulom kezelni – feleltem.

Láttam rajta, mennyire fáj neki ez az egész. De nekem is fáj. Fáj látni az anyámat sírni miattam. Fáj, hogy minden lépésemet figyeli. Fáj, hogy bűntudatom van azért, mert önálló akarok lenni.

A munkahelyemen is érzik rajtam ezt a feszültséget. Réka kolléganőm egyszer félrehívott:

– Zsófi, mi baj van veled mostanában? Olyan feszült vagy.

– Anyuval van gond… – kezdtem magyarázni.

– Húzd meg a határokat! – mondta határozottan. – Különben sosem lesz saját életed.

De hogyan húzzak határt úgy, hogy közben ne bántsam meg azt az embert, aki mindent értem tett?

Egyik este végül leültem anyával beszélgetni.

– Anya – mondtam –, szeretném, ha kicsit kevesebbet aggódnál értem. Szeretném magam intézni a dolgaimat.

– De hát akkor mi marad nekem? – kérdezte halkan.

– Az marad neked… hogy büszke lehetsz rám – feleltem könnyes szemmel.

Nem tudom, sikerült-e elérnem nála valamit. Másnap reggel nem volt ott a kamillatea az asztalon. Üresnek éreztem magam tőle… de valahol mélyen megkönnyebbültem is.

Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben nem fojtjuk meg? Ti mit tennétek a helyemben?