Anya, nem bírom tovább: A kulcsok már nem a tieid

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Tamás! – csattant fel anyám, Margit, miközben remegő kézzel szorongatta a lakáskulcsokat. A nappali sarkában álltam, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Lilla, a feleségem, csendben ült az asztalnál, de az arcán láttam a megkönnyebbülés és a bűntudat keverékét.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de határozottan beszélni. – Ez nem ellened szól. Egyszerűen csak… szükségünk van egy kis térre. Lilla és én… mi is család vagyunk.

Margit arca eltorzult a haragtól és a sértettségtől. – Hát ezért szültelek? Hogy egy idegen miatt kizárj az életedből? Hogy egy nő miatt, aki sosem lesz elég jó neked?

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jégdarabok. Gyerekkorom óta Margit volt az életem középpontja. Apám korán meghalt, ketten maradtunk. Mindig azt mondta: „Mi ketten mindent túlélünk.” És tényleg így volt – egészen addig, amíg Lilla meg nem jelent az életemben.

Lilla csendes volt, visszahúzódó, de végtelenül kedves. Anyám viszont sosem fogadta el őt. Mindig talált valamit, amit kritizálhatott: „Miért nem főz magyarosan? Miért nem beszélget velem többet? Miért nem jár templomba?” Az első évben még próbáltam közvetíteni közöttük. Aztán egyre inkább két tűz közé kerültem.

A legrosszabb az volt, amikor anyám váratlanul jelent meg nálunk – saját kulccsal –, és mindenbe beleszólt: hogyan rendezzük be a lakást, mit vegyünk vacsorára, sőt még abba is, mikor legyen gyerekünk. Lilla egyre többször sírt esténként. Egyszer azt mondta: „Tamás, én szeretlek, de nem tudok így élni. Vagy ő, vagy én.”

A döntés lehetetlennek tűnt. Egyik este Lilla összepakolt egy bőröndöt. – Elmegyek anyuhoz pár napra – mondta halkan. – Gondolkodj el rajta, mit akarsz.

Az üres lakásban ültem órákig. Anyám hívogatott: „Ugye jól vagy? Majd én főzök neked.” De én csak bámultam a falat. Felidéztem gyerekkorom karácsonyait, amikor Margit mindent megtett értem – de azt is láttam magam előtt Lilla könnyes arcát.

Végül eldöntöttem: nem élhetek tovább így. Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya, szeretnék beszélni veled. Gyere át délután.

Már az ajtóban láttam rajta: sejti, hogy valami megváltozott. Leültünk. Lilla is ott volt – ragaszkodtam hozzá, hogy mindhárman jelen legyünk.

– Anya – kezdtem –, szeretlek. Mindig is te voltál az életem legfontosabb embere. De most már Lilla is az. És nekünk szükségünk van saját térre. Szeretném, ha visszaadnád a kulcsokat.

Margit először csak nézett rám döbbenten. Aztán sírni kezdett.

– Hát ennyit érek neked? Egy idegen miatt kizársz az életedből?

– Nem zárlak ki – mondtam halkan. – Csak azt kérem, tartsd tiszteletben a határainkat.

Hosszú percekig csak sírt. Végül remegő kézzel letette az asztalra a kulcsokat.

– Remélem, boldog leszel nélkülem – mondta keserűen.

Amikor elment, Lilla odajött hozzám és átölelt. Éreztem, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.

Azóta eltelt pár hét. Anyám nem keresett. Néha úgy érzem, mintha meghalt volna egy részem – de közben Lillával végre elkezdtünk igazán együtt élni. Nincsenek többé váratlan látogatások, nincsenek feszültségek minden vasárnapi ebédnél.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon jó döntést hoztam? Hol húzódik a határ anya iránti kötelesség és a saját boldogságom között?

Talán ti tudtok segíteni: ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet egyszerre jó fiú és jó férj is az ember?