„Anya, most tényleg nem számíthatok rád?” – Egy anyós válasza, ami mindent megváltoztatott

– Anya, kérlek, csak ma délutánra! – könyörögtem, miközben a telefonomat szorongattam, és a konyhaasztalon szétszórt iskolai papírokra pillantottam. A gyerekek hangosan veszekedtek a nappaliban, a legkisebb, Bence, éppen hisztizett, mert nem találta a kedvenc plüssét. A fejem lüktetett, a munkahelyemről pedig perceken belül be kellett jelentkeznem egy fontos online megbeszélésre.

Az anyósom hangja hűvösen csengett a vonalban. – Zsuzsa, tudod jól, hogy ma van a barátnőimmel a színház. Már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük. Nem mondhatom le miattatok minden alkalommal.

A szívem összeszorult. Nem minden alkalommal – gondoltam magamban keserűen. Az elmúlt hónapokban talán kétszer kértem tőle segítséget. Mindig igyekeztem önálló lenni, nem akartam terhére lenni senkinek. De most tényleg szükségem volt rá.

– Anya, tényleg nagyon fontos lenne… – próbáltam újra, de már hallottam a hangjában az elutasítást.

– Zsuzsa, én is élek! Nem csak nagymama vagyok. Majd máskor segítek – mondta, és ezzel le is tette.

Ott álltam a konyhában, a telefon még mindig a kezemben, és úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. A férjem, Gábor mindig azt mondta: „Anyámra bármikor számíthatunk.” Most viszont csak ürességet éreztem.

A gyerekek közben még hangosabbak lettek. – Anyaaa! Bence megint elvette a ceruzámat! – kiabált Dóri. Próbáltam összeszedni magam, de a könnyeim már folytak. Gyorsan letöröltem őket, nehogy észrevegyék.

Este Gábor későn ért haza. Fáradt volt, ahogy mindig. Amikor elmeséltem neki az anyja válaszát, csak vállat vont.

– Hát, anyám is ember. Biztos nagyon várta már azt az estét – mondta közönyösen.

– De Gábor! Én is ember vagyok! Nekem is vannak határaim! – csattantam fel.

Ő csak nézett rám értetlenül. – Ne csinálj ebből ekkora ügyet. Majd megoldod valahogy.

Aznap este alig tudtam elaludni. A gondolataim csak kavarogtak: tényleg ennyire egyedül vagyok? Miért érzem úgy, hogy mindenki más fontosabb náluk? Miért kell mindig mindent egyedül megoldanom?

Másnap reggel Dóri lázasan ébredt. Az óvodába nem vihettem, Bencét viszont muszáj volt elvinni az iskolába. A munkahelyemen már így is rossz szemmel néztek rám a sok hiányzás miatt. Próbáltam újra segítséget kérni: felhívtam az anyukámat is, de ő vidéken lakik és betegeskedik. A barátnőim mind dolgoztak.

A nap végére teljesen kimerültem. Dóri sírt, Bence hisztizett, én pedig csak ültem az ágy szélén és néztem magam elé. Ekkor csörgött újra a telefonom: az anyósom volt az.

– Na, hogy vagytok? – kérdezte kedélyesen.

– Köszönjük, ahogy lehet… Dóri beteg lett – válaszoltam fásultan.

– Jaj, hát ilyen ez… Majd meggyógyul. Nekem is fájt a fejem tegnap a színház után – mondta nevetve.

Éreztem, ahogy bennem forr a düh és a csalódottság. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Hogy nem látja, mennyire szükségem lenne rá? Hogy lehet az, hogy egy színházi este fontosabb neki az unokáinál?

A következő napokban kerültem őt. Nem hívtam fel, nem mentünk át hozzá hétvégén sem. Gábor persze észrevette.

– Mi bajod van már megint anyámmal? – kérdezte ingerülten.

– Semmi… Csak most már tudom, mire számíthatok – válaszoltam halkan.

Aztán egy este Gábor anyja váratlanul beállított hozzánk egy tál süteménnyel.

– Gondoltam, hozok nektek valamit – mondta mosolyogva.

Én csak álltam az ajtóban és néztem rá. Annyi mindent akartam mondani: hogy mennyire fájt az elutasítása; hogy mennyire magányosnak érzem magam ebben a családban; hogy mennyire hiányzik az igazi támogatás.

De csak annyit mondtam: – Köszönjük.

Ő leült Dóri mellé és mesélni kezdett neki. Láttam rajta, hogy szereti az unokáit – de azt is láttam, hogy sosem fogja igazán érteni, min megyek keresztül.

Azóta sokat gondolkodom azon: vajon túl sokat várok el másoktól? Vagy csak annyit szeretnék kapni vissza, amennyit én is adok? Miért olyan nehéz ma Magyarországon valódi családi összetartást találni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen csalódást? Vagy inkább tanuljak meg végleg egyedül boldogulni?