„Anya, miért most keresel?” – Egy elfeledett kapcsolat újraéledése
– Szia, Zsófi, kérlek, gyere át egy teára. Rég beszéltünk… – szólt bele a telefonba Ilona néni hangja, és a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy inkább aggódjak. Az utolsó találkozásunkkor még hideg volt köztünk a levegő, mintha a múlt minden sérelme ott ült volna az asztalnál velünk.
A válásom óta eltelt három évben alig beszéltünk. A fiam, Marci apja, Gábor, már új családot alapított, és Ilona néni is mintha elzárkózott volna tőlem. Pedig valaha úgy tekintett rám, mintha a saját lánya lennék. Most mégis ott ültem a villamoson, kezemben egy doboz házi süteménnyel, amit anyám tanított sütni – hátha ezzel oldhatom a feszültséget.
Ahogy beléptem a régi lakásba, minden ismerős volt: a csipketerítők, a falon az unokák fényképei, köztük az enyém is. Ilona néni kissé megöregedett, de a szeme még mindig ugyanazzal a melegséggel nézett rám.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan. – Tudom, hogy nem voltam mindig igazságos veled…
Leültem az asztalhoz. A teáskanna gőze lassan betöltötte a szobát. Egy ideig csak hallgattunk. Aztán ő törte meg a csendet.
– Tudod, Zsófi, sokat gondolkodtam az elmúlt időben. Talán most már késő, de szeretném, ha tudnád: sajnálom, ahogy bántam veled. Amikor Gábor elhagyott téged… én is elveszítettem valamit. Nem csak téged, hanem magamat is.
A hangja megremegett. Emlékszem, mennyire fájt akkoriban minden szó, minden pillantás. Mintha én lettem volna minden baj forrása. Pedig csak próbáltam túlélni.
– Én is hibáztam – mondtam végül. – Haragudtam rád, mert azt hittem, te is ellenezted, hogy Marci velem maradjon. De most már látom… mindannyian szenvedtünk.
Ilona néni halkan sírt. Megfogtam a kezét. Az ujjaim között éreztem az idő múlását, a kimondatlan szavakat.
– Tudod, mi fáj a legjobban? – kérdezte. – Hogy annyi évig nem volt bátorságom felhívni téged. Mindig azt hittem, majd te keresel meg…
– Én is ezt gondoltam rólad – mosolyodtam el keserűen.
Aztán beszélgetni kezdtünk. Először óvatosan, mintha jégen járnánk. Aztán egyre bátrabban: Marci iskolájáról, Gábor új feleségéről (akit Ilona néni sosem tudott igazán elfogadni), a régi karácsonyokról, amikor még mindannyian együtt ültünk az asztalnál.
– Emlékszel arra az évre, amikor Marci leesett a szánkóról? – kérdezte hirtelen nevetve Ilona néni.
– Hogyne! Te kötötted be a fejét egy régi kendővel…
Nevettünk. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszakaptam volna valamit abból a régi családból.
Aztán komolyra fordult a szó.
– Zsófi… félek az egyedülléttől. Gábor ritkán látogat meg. Az unokáimat is alig látom. Néha úgy érzem, mintha már senkinek sem lennék fontos.
A szavai mellbe vágtak. Hirtelen rájöttem: nem csak én veszítettem el valamit a válással. Ő is magányos lett.
– Szeretném, ha gyakrabban jönnél – mondta halkan. – És ha Marci is eljönne néha…
Bólintottam. Éreztem, hogy most először őszintén kér tőlem valamit.
Aznap este hazafelé menet sokat gondolkodtam. Vajon hány család van még így? Hány nagymama várja hiába az unokáit? Hány anya és menyasszony nem tudja kimondani azt az egyetlen szót: bocsánat?
Otthon Marci várt rám.
– Anya, hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte.
– Ilona néninél voltam – feleltem mosolyogva.
– És… jó volt?
Elgondolkodtam.
– Igen, fiam. Jó volt. Talán most kezdjük újra tanulni egymást szeretni.
Most itt ülök az ablakban és azon tűnődöm: vajon tényleg képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Vagy csak eljátsszuk magunknak és másoknak is? Ti mit gondoltok: lehet-e újra család az, ami egyszer széthullott?