„Anya, költözz hozzánk!” – Egy újrakezdés fájdalmas igazsága

– Anya, kérlek, ne csináld ezt! – hallottam Zsuzsi lányom hangját a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrével. – Miért akarsz egyedül maradni abban a nagy lakásban? Költözz hozzánk! Itt leszünk neked, nem kell mindent egyedül csinálnod.

Hetvenöt éves vagyok. Özvegy. Az utolsó években csak a csend volt a társam, meg a rádió. A férjem, Laci már öt éve nincs velem. A lakásunk minden sarka az ő emlékét őrzi: a fotel, ahol esténként olvasott, a konyhaasztal, ahol együtt reggeliztünk. Zsuzsi minden héten hívott, mindig ugyanazzal: „Anya, költözz hozzánk! Miért vagy egyedül? Nálunk jobb lesz neked.”

Sokáig ellenálltam. Azt mondtam magamnak: „Teréz, te erős vagy. Megoldod.” De egy este elestem a fürdőszobában. Nem tört el semmim, de órákig ott feküdtem, mire összeszedtem magam. Akkor feladtam. Hívtam Zsuzsit.

– Jól van, kislányom. Költözöm – mondtam halkan.

A költözés napján Zsuzsi férje, Gábor és az unokám, Marci segítettek pakolni. A szívem összeszorult, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Az otthonomat hagytam ott – nem csak egy lakást.

Budapesten Zsuzsiék lakásában egy kis szobát kaptam. Az ablak alatt egy ágy, mellette komód, rajta családi fotók. Próbáltam hálás lenni. De minden idegen volt: az illatok, a zajok, még a fény is másképp esett be.

Az első napokban Zsuzsi mindent meg akart oldani helyettem.

– Anya, ne fáradj! Majd én főzök! – mondta reggelente.
– De hát én szeretek főzni… – próbáltam tiltakozni.
– Pihenj csak! Megérdemled!

Aztán jöttek a hétköznapok. Zsuzsi dolgozott, Gábor is későig bent volt az irodában. Marci egész nap az iskolában vagy a számítógép előtt ült. Egyedül maradtam a lakásban – ugyanúgy, mint otthon. Csak itt még idegenebb volt minden.

Próbáltam hasznossá tenni magam: kitakarítottam, főztem ebédet. De amikor Zsuzsi hazaért, csak legyintett:

– Anya, nem kellett volna! Most már mindent máshogy csinálunk…

Egy este Marci bejött hozzám.
– Mama, hol van a töltőm?
– Nem tudom, kisfiam. Nem láttam.
– Biztos elpakoltad valahova… – morogta és becsapta az ajtót.

Aztán Gábor szólt rám:
– Terike néni, kérlek, ne nyisd ki az ablakot este! Marci megfázott múltkor.

Éreztem: útban vagyok. Nem mondták ki soha, de minden mozdulatomban ott volt az üzenet: „Jó, hogy itt vagy… de ne zavarj.”

Egyik este Zsuzsi leült mellém.
– Anya… tudom, hogy nehéz neked. De nekünk is alkalmazkodni kell. Marci érzékeny mostanában… Gábor sokat dolgozik…
– Értem én – mondtam halkan –, csak azt hittem, ha együtt leszünk…
– Szeretünk téged! Csak most minden olyan bonyolult…

Az éjszakák hosszúak lettek. Hallgattam a város zaját az ablak alatt. Hiányzott Laci hangja, hiányzott az otthonom csendje. Néha sírtam is – halkan, hogy senki ne hallja.

Egy vasárnap reggel Zsuzsi anyósához mentek ebédre. Engem nem hívtak.
– Anya, pihenj inkább! – mondta Zsuzsi gyorsan.
Ott maradtam egyedül a lakásban. Akkor értettem meg igazán: nem tartozom ide. Vendég vagyok a saját lányom otthonában.

Egy hét múlva összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni a közeli parkba. Leültem egy padra és figyeltem az embereket. Egy idős asszony ült mellettem.
– Maga is unokázik? – kérdezte kedvesen.
– Próbálkozom… – mosolyodtam el szomorúan.
Beszélgetni kezdtünk. Kiderült: ő is a lányánál lakik. Ugyanazokat éli át: magányt a család közepén.

Hazamentem és leültem Zsuzsi elé.
– Kislányom… beszélnünk kell.
– Mi történt?
– Nem érzem jól magam itt. Szeretlek titeket, de nem találom a helyem…
Zsuzsi szemében könnyek csillantak meg.
– Anya… én csak jót akartam neked…
– Tudom. De lehet, hogy nekem mégis jobb lenne visszamenni a saját otthonomba. Vagy legalább keresni valami közösséget… barátokat…

Aznap este sokáig beszélgettünk. Megértettük egymást végre: szeretjük egymást, de mindenkinek szüksége van saját térre és életre.

Végül visszaköltöztem a régi lakásomba – de már nem ugyanaz volt minden. Hetente találkoztunk Zsuzsiékkal; néha Marci is átjött beszélgetni velem. Eljártam nyugdíjas klubba ismerősökhöz – új barátokat szereztem.

Most már tudom: az otthon nem csak emberekből áll – hanem abból is, hogy önmagunk lehetünk benne.

Vajon hányan érzik még így magukat? Hány idős ember gondolja azt: „Jó helyen vagyok-e ott, ahol most vagyok?”