Anya eladta a házat a hátam mögött – Egy családi árulás története

– Anya, hol vannak a kulcsok? – kérdeztem idegesen, miközben a régi, nyikorgó szekrényben kutattam. A szívem hevesen vert, mert már napok óta furcsa volt minden: anyám kerülte a tekintetemet, és valami megmagyarázhatatlan feszültség lengte be a lakást.

– Nem kell már azok neked, Zsófi – felelte halkan, de határozottan. A hangja olyan volt, mintha valami végzetes dolgot jelentene be. Megálltam, és csak néztem rá. A keze remegett, ahogy a konyhaasztal szélét szorította.

– Mit jelentsen ez? – kérdeztem. – Miért ne kellenének?

– Eladtam a házat – mondta végül. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. A világ megállt körülöttem. Az a ház volt az otthonom, a menedékem, ahol felnőttem, ahol minden emlékem született. És most… csak úgy eladta?

– Hogy érted, hogy eladtad? Nekem ígérted! Mindig azt mondtad, hogy ez lesz az enyém és Annáé! – kiáltottam rá, miközben könnyek gyűltek a szemembe.

– Nem volt más választásom – suttogta. – Az adósságok… nem mondtam el mindent. A bank már fenyegetett. Nem akartam, hogy tudj róla.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Az elmúlt hónapokban valóban egyre több csekket láttam az asztalon, de sosem kérdeztem rá igazán. Mindig azt hittem, anya mindent kézben tart. Hiszen ő volt az erős, a megoldó ember. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.

– És most mi lesz velünk? Hova megyünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– A vevő megengedte, hogy még két hónapig maradjunk – mondta anya bűnbánóan. – Addig találunk valamit.

Azt hittem, sosem fogom túlélni ezt az estét. Anna, a lányom, éppen a szobájában tanult. Nem akartam, hogy meghallja a vitánkat, de amikor sírva fakadtam, ő is kijött.

– Mi történt? – kérdezte riadtan.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam nyugtatni, de a hangom remegett.

Aznap éjjel alig aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és próbáltam felfogni: anya eladta a házat anélkül, hogy szólt volna nekem. Minden bizalmam szertefoszlott. Reggelre eldöntöttem: beszélnem kell vele őszintén.

– Anya, miért nem mondtad el? Miért nem kérdeztél meg minket? – ültem le vele szemben a konyhában.

– Nem akartalak terhelni. Azt hittem, majd megoldom egyedül. De túl nagy volt már a baj – mondta fáradtan.

– De hát ez nem csak a te házad volt! Ez a mi otthonunk! – kiáltottam újra.

– Tudom… és sajnálom – suttogta.

Aznap délután átjött hozzánk a nagybátyám, Laci is. Ő mindig is féltékeny volt arra, hogy anya nekem ígérte a házat.

– Mondtam én neked, hogy ne bízz meg vakon senkiben! – szólt oda gúnyosan. – Az örökség mindig csak bajt hoz.

– Menj innen! – kiabáltam rá. – Ez nem a te dolgod!

De igaza volt valamiben: túl naiv voltam. Azt hittem, a család összetart. Azt hittem, anya mindig mellettem áll majd. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben az egész történetben.

A következő hetekben próbáltunk új lakást keresni Annával és anyával együtt. Mindenhol csak drága albérletek voltak, vagy olyan helyek, ahová nem szívesen költöztem volna be egy tizenhat éves lánnyal. Közben anya egyre rosszabbul lett: mintha minden ereje elhagyta volna.

Egy este leült mellém.

– Zsófi… tudom, hogy most haragszol rám. De hidd el, mindent értetek tettem. Nem akartam elveszíteni mindent… csak végül mégis így lett.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette némán.

Anna is egyre zárkózottabb lett. Egyik este hallottam, ahogy sír a szobájában.

– Mi lesz velünk most? – kérdezte tőlem halkan.

– Megoldjuk valahogy… együtt – próbáltam erősnek mutatkozni.

De belül én is rettegtem. Minden nap újabb csalódás ért: az ingatlanosok lenéző pillantásai, amikor megtudták, mennyit tudunk fizetni; az iskolában Anna barátai pletykáltak rólunk; a rokonok pedig csak sajnálkoztak vagy kárörvendtek.

Egyik este anyám régi barátnője, Marika néni jött át hozzánk.

– Zsófikám, tudom, most nehéz… de ne hagyd el magad! Az élet megy tovább! – mondta biztatóan.

De hogyan lehet továbblépni akkor, amikor az ember legközelebbi hozzátartozója árulja el?

Végül találtunk egy kis panellakást Újpesten. Nem volt nagy, de legalább saját lehetett. Anyával már alig beszéltem; Anna is inkább magába zárkózott.

Egy este azonban leültünk hárman vacsorázni. Hosszú csend után anya megszólalt:

– Sajnálom… tényleg sajnálom mindent.

Néztem őt: fáradt volt és megtört. Rájöttem: lehet, hogy hibázott, de ő is csak ember. Talán egyszer képes leszek megbocsátani neki… de most még nem megy.

Vajon tényleg minden család ilyen titkokat rejteget? Lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szívedet?