„Anna, mostantól a konyhában alszol” – Egy anya története saját otthonában
– Anna néni, mostantól a konyhában alszol, jó? – hallottam meg Zsuzsa hangját, miközben a nappaliban ültem, a régi fotóalbumot lapozgatva. A hangja nem volt kedves, inkább türelmetlen, mintha csak egy makacs gyerekhez beszélne. Megdermedtem. A kezem megállt a lapozásban, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
A fiam, Gábor, csak némán állt mellette. Nem nézett rám, inkább az ablakon bámult kifelé, mintha ott keresné a választ arra, hogyan is jutottunk idáig.
– De hát… – próbáltam megszólalni, de a hangom elakadt. – Az én szobám… Ott vannak a ruháim, a könyveim…
Zsuzsa sóhajtott. – Anyuka, most már nekünk is szükségünk van arra a szobára. A gyerekek nőnek, Eszternek kell egy saját hely. Maga meg elfér itt is – intett a konyha felé.
A konyha. Az a hely, ahol évtizedeken át főztem, sütöttem, ahol minden ünnepi vacsorát elkészítettem. Most ez lesz az ágyam helye. Egy összecsukható vaságyat toltak be az asztal mellé. Azt mondták, csak ideiglenes, de mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.
Aznap este sokáig ültem az ágy szélén. Hallottam, ahogy Zsuzsa és Gábor halkan beszélgetnek a szobájukban.
– Nem lehetne ezt másképp? – kérdezte Gábor bizonytalanul.
– Gábor, te is tudod, hogy nincs elég hely. És különben is, anyukád egész nap csak ül és néz maga elé. Nem segít semmit. Nekem is könnyebb lenne, ha nem lenne mindig útban.
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Emlékeztem arra az időre, amikor Gábor még kisfiú volt. Minden reggel friss kakaóval ébresztettem, este mesét olvastam neki. Amikor beteg volt, napokon át virrasztottam mellette. Akkoriban azt hittem, hogy ha mindent odaadok nekik, majd öregkoromban szeretetet és megbecsülést kapok vissza.
Másnap reggel Eszter, az unokám bejött a konyhába.
– Mama, miért alszol itt? – kérdezte ártatlanul.
– Mert most már itt van a helyem – próbáltam mosolyogni rá.
– Én szeretem, ha itt vagy – mondta halkan, és odabújt hozzám.
Ez volt az egyetlen vigaszom: Eszter szeretete. De ő még gyerek volt; nem értette a felnőttek világát.
A napok egyhangúan teltek. Zsuzsa egyre többször szólt rám: „Ne hagyd ott a bögréd!”, „Miért nem törlöd le magad után az asztalt?”, „Ne zavarj, amikor vendégeim vannak!” Olyan voltam már, mint egy cseléd a saját házamban.
Egyik este Gábor leült mellém.
– Anya… – kezdte bizonytalanul. – Tudom, hogy ez neked nehéz. De Zsuzsa is fáradt. Én is sokat dolgozom. Nem tudom… talán jobb lenne neked egy idősek otthonában.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy pillanatig nem kaptam levegőt.
– Gábor! Ez az én otthonom! Itt nőttél fel! Hogy gondolhatod ezt?
– Anya… mi is család vagyunk már. Nekünk is kell tér… És ott talán barátokat is találnál magadnak.
Nem szóltam többet aznap este. Csak ültem az ágyamon és néztem ki az ablakon. Az utcai lámpa sárga fénye bevilágított a konyhába; minden olyan idegennek tűnt.
Másnap reggel Zsuzsa már nem is szólt hozzám. Csak odatette elém a reggelit: egy szelet kenyeret és egy csésze teát. Régen minden reggel együtt reggeliztünk; most már csak csend volt köztünk.
A hétvégén Eszter odajött hozzám rajzolni.
– Mama, miért vagy mindig szomorú?
– Nem vagyok szomorú – hazudtam neki –, csak néha hiányzik a régi idő.
– Mesélj róla! – kérte.
És én meséltem neki arról, amikor még mindenki együtt ült az asztal körül; amikor Gábor még kisfiú volt; amikor még fontosnak éreztem magam.
Egy este aztán eldöntöttem: nem maradhatok így tovább. Felhívtam régi barátnőmet, Marikát.
– Gyere át hozzám pár napra – mondta rögtön. – Itt mindig van helyed.
Amikor összepakoltam néhány ruhát egy táskába, Gábor csak némán nézett rám.
– Anya… ne haragudj…
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak elfáradtam.
Elmentem Marikához. Ott újra embernek éreztem magam: beszélgettünk, nevettünk, együtt főztünk. De minden este lefekvéskor eszembe jutott: hogyan jutottunk idáig? Hol rontottam el? Lehet-e még valaha újra család az én családom?
Most itt ülök Marika konyhájában és azon gondolkodom: vajon hány anya érzi magát idegennek a saját otthonában? Hányan várják hiába azt a szeretetet és megbecsülést, amit egész életükben adtak?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elfelejti mindazt a jót, amit érte tettünk?