Amit elvett az élet – Egy magyar nő harca a családért és önmagáért
– Hagyjál már, Anya! Nem vagyok gyerek! – ordította Dóri, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hang visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha minden szomszéd hallaná, mennyire széthullott a családom. Ott álltam a konyhában, kezemben a félig megpucolt krumplival, és csak bámultam az ajtóra. Aztán hirtelen eleredtek a könnyeim. Nem tudtam eldönteni, hogy Dóri miatt sírok-e, vagy azért, mert Zoli, a férjem, már harmadik napja nem jött haza.
A telefonom halkan rezgett az asztalon. Anyám neve villogott a kijelzőn. – Most nem bírom – suttogtam magamnak, de felvettem.
– Szia, kislányom. Minden rendben? – kérdezte aggódó hangon.
– Persze, minden rendben – hazudtam. Mindig ezt mondom. Anyám már régóta özvegy, tudja, milyen az, amikor az ember egyedül marad. De azt nem akartam, hogy aggódjon értem is.
Letettem a telefont, és visszamentem a nappaliba. A kanapén ott hevert Zoli pulóvere. Megszagoltam – még mindig érezni lehetett rajta az illatát. Az illatot, amit mostanában egyre ritkábban hozott haza. Egy ideje már sejtettem: van valakije. Aztán egy este be is vallotta.
– Zsuzsa, én ezt nem bírom tovább. Szeretem Évát. Elköltözöm hozzá.
Nem sírtam előtte. Csak bólintottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De amikor becsukódott mögötte az ajtó, összerogytam a földön.
Azóta minden nap ugyanaz: munka, bolt, főzés Dórinak, csendes esték a tévé előtt. Dóri is megváltozott – bezárkózott magába, velem is alig beszél. Próbáltam közeledni hozzá:
– Gyere, nézzünk meg együtt egy filmet! – kérleltem egy este.
– Nem érek rá! – vágta rá dühösen.
Aztán jött a következő csapás: egy reggelen furcsa fájdalmat éreztem a mellkasomban. Először csak legyintettem rá – biztos a stressz miatt van. De amikor már napok óta tartott, elmentem az orvoshoz.
A rendelőben ülve néztem a fehér falakat és próbáltam nem gondolni semmire. Az orvos arca komoly volt.
– Zsuzsa néni… sajnos rosszindulatú daganatot találtunk. Azonnal kezelni kell.
Nem emlékszem, hogyan jutottam haza azon a napon. Csak arra emlékszem, hogy Dóri rám nézett nagy szemekkel:
– Mi van veled? Miért vagy ilyen sápadt?
– Semmi baj – hazudtam megint.
De este már nem bírtam tovább. Leültem mellé az ágyra.
– Kislányom… beteg vagyok. Nagyon beteg.
Dóri először csak nézett rám döbbenten, aztán sírva fakadt és átölelt.
Az elkövetkező hónapokban minden megváltozott. Hetente jártam kemoterápiára a Szent Lászlóba. Dóri néha elkísért, máskor csak otthon várt rám teával és meleg takaróval. Zoli egyszer felhívott – Éva mellett volt, de azt mondta, aggódik értem.
– Ha kell valami… szólj – mondta bizonytalanul.
– Köszönöm – feleltem halkan –, de most már nélküled kell boldogulnom.
A kezelések alatt sokat gondolkodtam az életemen. Vajon hol rontottam el? Miért ment tönkre minden? Egyik nap a kórházi folyosón ülve találkoztam egy régi ismerőssel: Marika volt az általánosból. Ő is beteg lett – de ő nevetett.
– Tudod, Zsuzsa, én már mindenen túl vagyok! Most legalább végre magammal is törődhetek!
Először furcsálltam ezt a hozzáállást, de aztán rájöttem: igaza van. Évekig csak másoknak éltem: Zolinak, Dórinak, anyámnak… És én? Ki törődött velem?
Egyik este Dóri bejött hozzám a szobába.
– Anya… félek. Mi lesz velünk?
Átöleltem őt.
– Nem tudom, kicsim. De amíg itt vagyunk egymásnak, addig minden rendben lesz.
A kemoterápia után hullani kezdett a hajam. Először szégyelltem magam – még otthon is kendőt kötöttem a fejemre. Egy nap Dóri előállt egy ötlettel:
– Anya! Vágjuk le együtt! Ne rejtegesd magad!
Nevetve sírtunk mindketten a fürdőszobában, miközben Dóri ügyetlenül lenyírta a hajamat.
Aztán jött egy újabb fordulat: anyám elesett otthon és eltörte a csípőjét. Hirtelen nekem kellett gondoskodnom róla is – miközben még magamat sem tudtam ellátni rendesen.
Dóri segített mindenben: főzött ránk, takarított, sőt még nagymamához is eljárt bevásárolni. Egy este azonban kiborult:
– Anya! Nem bírom már! Mindenki csak tőlem várja a segítséget! Hol van ilyenkor apa? Hol vannak a rokonok?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak sírtunk mindketten.
A család széthullott körülöttünk – testvérem Németországban él, csak pénzt küld néha; Zoli új életet kezdett Évával; anyám magatehetetlen; én beteg vagyok; Dóri pedig mindezt egyedül cipeli.
Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzánk Marika.
– Hoztam neked egy kis lecsót! – mondta mosolyogva.
Leültünk hárman az asztalhoz: Marika mesélt a saját harcairól, Dóri pedig végre nevetett egy kicsit.
Aznap este először éreztem úgy hónapok óta: talán mégis van remény.
Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt Budapesten. A villamos csilingelése visszhangzik az utcán; valahol lent két gyerek focizik a pocsolyákban. Az élet megy tovább – nélkülem vagy velem?
De talán nem is ez a fontos. Talán az számít igazán, hogy megtanultam: bármilyen mélyre is zuhanunk, mindig van valaki – akár egy barát, akár a saját gyerekünk –, aki visszahúz minket a felszínre.
Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni ötven felett? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?