Amikor végre kimondtam: elég volt – Egy családi ünnep, ami mindent megváltoztatott

– Már megint itt vannak! – sziszegtem magamban, miközben a konyhában a pogácsát rendezgettem a tálcán. Az ablakon át láttam, ahogy Katalin néni és az ő örökké zsörtölődő férje, Lajos bácsi kiszállnak a régi Ladából. Anyám arca megfagyott, amikor meghallotta a kapucsengőt. – Nem hívtuk őket, ugye? – kérdeztem halkan. Anyám csak megrázta a fejét, de már indult is ajtót nyitni.

Gyerekkorom óta minden ünnepünk ugyanígy zajlott: valaki mindig szó nélkül meghívta Katalin nénit és Lajos bácsit, akik aztán mindenkit kritizáltak, hangosan panaszkodtak az életről, és sosem mulasztották el felemlegetni apám régi hibáit. Az egész család feszengve ült az asztalnál, próbáltunk udvariasak maradni, de mindenki csak azt várta, mikor mennek már el.

Most azonban más volt. Ez volt az első alkalom, hogy én szerveztem a húsvéti ebédet a saját lakásomban. A férjem, Gábor már napok óta mondogatta: – Ha nem akarod őket, mondd meg nekik! Ez most a te otthonod. – De én csak sóhajtottam. Hogy mondhatnék nemet? Mi lesz, ha anyám megsértődik? Vagy ha Katalin néni kiteregeti a családi szennyest a fél falunak?

A nappaliban már gyülekeztek az unokatestvérek. A gyerekek viháncoltak, az asztalon gőzölgött a húsleves. Minden olyan lehetett volna, mint egy igazi ünnep – ha nem lett volna ott az a fojtogató érzés a mellkasomban.

Katalin néni hangja betöltötte a lakást: – Na, hát itt aztán rendetlenség van! Régen bezzeg anyádnál minden csillogott! – Lajos bácsi rögtön rávágta: – És ez a leves? Nem túl sós ez egy kicsit? – A férjem rám nézett, láttam rajta: most vagy soha.

– Katalin néni, Lajos bácsi – kezdtem remegő hangon –, szeretném megkérni magukat valamire. Tudom, hogy mindig mindenkihez eljönnek ünnepekkor, de most azt szeretném, ha csak azok lennének itt, akiket meghívtam. Ez most nekem fontos.

A csend olyan hirtelen zuhant ránk, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Anyám döbbenten nézett rám. Katalin néni arca vörös lett. – Hát ilyen hálátlanságot! – kiáltotta. – Mi mindent tettünk ezért a családért! – Lajos bácsi is felháborodottan morgott valamit arról, hogy „ezek a mai fiatalok”.

Az unokatestvérek zavartan pislogtak. A férjem megszorította a kezem. – Igenis jogod van hozzá – suttogta.

Katalin néni felkapta a kabátját. – Ezt még megbánod! – mondta anyámnak is odaszúrva: – Látod, mit neveltél? Egy hálátlan lányt! – Anyám csak némán állt.

Miután elmentek, percekig senki sem szólt egy szót sem. Aztán halkan megszólaltam: – Sajnálom… de nem bírtam tovább.

A legkisebb unokatestvérem odajött hozzám és átölelt. – Végre valaki kimondta! – súgta.

Aznap este anyám csendben mosogatott mellettem. Végül megszólalt: – Tudod… talán igazad volt. Évek óta csak tűrjük őket. De én mindig féltem attól, hogy mit mondanak majd rólunk.

– Én is félek – vallottam be –, de már nem akarom tovább elviselni azt az érzést, hogy minden ünnepünk tönkremegy miattuk.

A következő hetekben persze jöttek a pletykák: Katalin néni mindenkinek elmondta, hogy „milyen szívtelen” vagyok. Néhány rokon megsértődött rám. De valami mégis megváltozott: amikor legközelebb összegyűltünk egy születésnapra, csak azok voltak ott, akiket tényleg szerettünk volna látni. Nem volt feszültség, nem voltak bántó megjegyzések.

Azóta is sokszor gondolok arra a napra. Vajon tényleg én voltam az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért és a családomért? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e úgy szeretni egy családot, hogy közben határokat húzunk?