Amikor Végre Anya Lehettem: Egy Anyai Szív Küzdelmei a Szeretet és a Józan Ész Között
– Eszter, nem gondolod, hogy túl sokat engedsz meg neki? – Gábor hangja fojtottan csendült fel a konyhában, miközben Marci épp a nappali közepén öntötte ki a legókat.
A kezem megállt a mosogatásban. A víz csorgott az ujjaim között, de én csak bámultam ki az ablakon, ahol a szürke novemberi ég alatt a játszótér üresen árválkodott.
– Ő még csak négy éves – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. – Annyit vártunk rá… Nem akarom, hogy egy pillanatot is elveszítsek vele.
Gábor sóhajtott. – Tudom, Eszter. De ha mindent megengedsz neki, mi lesz belőle? Anyám is mondta tegnap: „Ez a gyerek úgy nő fel, mint a dudva!” – utánozta anyósom szigorú hangját.
A szívem összeszorult. Már megint. Minden nap ugyanaz: Gábor aggódik, anyám szerint túl puhány vagyok, Gábor anyja pedig nyíltan kritizál. Csak én érzem úgy, hogy mindenki ellenem van? Vagy tényleg rosszul csinálom?
Marci közben kacagva dobálta szét a legókat. – Anya! Nézd! Repülő!
Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. – Nagyon ügyes vagy, kicsim – suttogtam, és megsimogattam a haját. Aztán hirtelen belém hasított: vajon tényleg jót teszek neki? Vagy csak magamat vigasztalom?
Este Gábor leült mellém az ágy szélén. – Eszter, beszélnünk kell. Nem akarok veszekedni. Csak… félek. Félek, hogy elkényeztetjük Marcit. Hogy majd az óvodában is mindenki felett akar uralkodni. Hogy nem lesznek barátai.
– Én is félek – suttogtam. – De én attól félek, hogy ha túl szigorú leszek vele, elveszítem azt a boldogságot, amit annyi év után végre megkaptam.
Gábor megfogta a kezem. – Nem kell választanod a szeretet és a szabályok között.
De én tudtam: nekem ez nem megy olyan könnyen.
A meddőség évei alatt minden hónap egy újabb csalódás volt. Minden sikertelen lombik után úgy éreztem, egy darabom meghal. Amikor végre sikerült, már 38 voltam. Az orvosok is aggódtak: „Késői terhesség”, „fokozott kockázat” – mondták ridegen.
Marci születése után minden pillanatot ajándéknak éltem meg. Talán ezért is nem tudok nemet mondani neki. Amikor hisztizik a boltban egy új játékért, amikor nem akar elaludni este… mindig engedek.
A család persze ezt nem nézi jó szemmel.
– Eszterkém, nálunk ilyen nem volt! – mondja anyám minden vasárnap ebédnél. – Ha én nemet mondtam, az nemet jelentett! Nézd meg ezt a gyereket: már most parancsolgat mindenkinek!
Gábor anyja is beszáll: – A mi időnkben nem volt ekkora hiszti! Egy pofon mindent megoldott volna.
Én csak ülök ott némán, és érzem, ahogy a bűntudat lassan felemészt.
Egyik este Marci lázas lett. Egész éjjel virrasztottam mellette, figyeltem minden lélegzetvételét. Hajnalban Gábor bejött hozzánk.
– Aludj egy kicsit – mondta halkan.
– Nem tudok – ráztam meg a fejem. – Mi van, ha rosszabbul lesz?
– Eszter… nem lehet mindentől megvédeni őt.
Ekkor tört ki belőlem minden:
– Te nem érted! Neked ott van Zsófi is! Neked már volt gyereked! Nekem Marci az egyetlen esélyem volt arra, hogy anya legyek! Ha vele bármi történik…
Gábor átölelt. – Sajnálom. Tudom, mennyit jelent neked.
Másnap reggel Marci jobban lett. De én még mindig remegtem belülről.
Az óvodában is gondok voltak. Az óvónő félrehívott:
– Eszter néni, Marci nagyon aranyos kisfiú, de nehezen fogadja el a szabályokat. Sokat hisztizik, ha valamit nem kap meg.
Hazafelé vezetve sírtam az autóban. Talán tényleg én rontottam el mindent?
Otthon Marci odabújt hozzám:
– Anya, szeretsz?
– Nagyon szeretlek – suttogtam.
De vajon elég ez? Vagy pont ezzel ártok neki?
Azóta próbálok változtatni. Próbálok néha nemet mondani. Próbálok következetes lenni. De minden alkalommal megszakad a szívem.
A család továbbra is kritizál. Az óvónő is aggódik. Gábor próbál támogatni, de ő is bizonytalan.
És én? Én minden este azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e túl sokat szeretni egy gyereket? Hol van az egészséges határ? És vajon valaha is jó anya leszek?
Ti mit gondoltok? Lehet-e egyszerre végtelenül szeretni és mégis helyesen nevelni? Vagy örökre kételyek között fogok élni?