Amikor minden darabokra hullott: Életem két tűz között
– Nem bírom tovább, anya! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a fáradtságtól. Az ablakon túl már sötétedett, a gyerekek a szobában vitatkoztak valamin, de én csak anyám arcát láttam magam előtt, ahogy szigorúan néz rám.
– Judit, te mindig mindent magadra veszel. De hát nézd meg, hogy bánik veled az a férfi! – mondta élesen, mintha nem is az én életemről lenne szó, hanem valami idegenről.
A férjem, Gábor, ekkor lépett be az ajtón. Fáradt volt, a munkából jött haza, de már az első pillantásából láttam: ma sem lesz béke. Anyám és ő sosem jöttek ki egymással. Gábor szerint anyám mindenbe beleszól, anyám szerint Gábor nem elég jó hozzám. Én pedig ott álltam közöttük, mint egy híd, amelyik lassan repedezni kezd.
– Már megint itt van? – kérdezte Gábor halkan, de a hangjában ott volt az elfojtott düh.
– Itt lakik nálunk egy ideje, tudod jól – válaszoltam fáradtan. – Nincs hova mennie.
– Dehogy nincs! Csak nem akar menni! – csattant fel Gábor.
Anyám felállt, és összefont karral nézett rá. – Ha te lennél rendes férj, nem kellene itt lennem! Juditnak szüksége van rám!
A gyerekek ekkor jelentek meg az ajtóban. Zsófi, a nagyobbik lányom, aggódva nézett rám. – Anya, minden rendben?
Mosolyogni próbáltam, de csak egy grimaszra futotta. – Persze, kicsim. Menjetek játszani.
De semmi sem volt rendben. Hónapok óta csak veszekedtünk. A pénz is kevés volt: Gábor elvesztette a munkahelyét tavaly ősszel, azóta alkalmi munkákból élünk. Anyám nyugdíja épphogy elég a rezsire. A lakás kicsi, mindenki ideges.
Éjszakánként sokszor sírtam csendben. Néha azon gondolkodtam, mi lett volna, ha nem költözünk vissza anyámhoz. De hova mentünk volna? Az albérletet nem tudtuk fizetni két gyerekkel.
Egyik este Gábor későn jött haza. Az arca borostás volt, a szeme karikás. Leült mellém az ágyra.
– Judit… ezt így nem lehet tovább csinálni. Vagy én megyek el innen, vagy anyád.
– Ne mondj ilyet! – suttogtam. – Hova mennél? És mi lesz velünk?
– Nem tudom – felelte halkan. – De ebbe beleőrülök.
Másnap reggel anyám nekem esett.
– Miért nem állsz ki magadért? Miért hagyod, hogy így beszéljen veled? Én sosem engedtem volna ezt apádnak!
– Anya, kérlek… – próbáltam nyugtatni.
– Ne kérj tőlem semmit! Érted aggódom!
A gyerekek mindent hallottak. Zsófi egyre többet sírt éjszaka, Marci bepisilt. Az óvónő is szólt: Marci nagyon visszahúzódó lett.
Egyik este Gábor hangosan becsapta az ajtót.
– Elegem van ebből! Nem vagyok hajlandó tovább így élni! – kiabálta.
Anyám visszakiabált:
– Akkor menj el! Majd mi elboldogulunk nélküled!
Én csak álltam ott középen, és azt éreztem: szétszakadok.
Aznap éjjel nem aludtam. Néztem a plafont, hallgattam Gábor horkolását és anyám halk sírását a másik szobában. A gyerekek is forgolódtak álmukban.
Másnap reggel eldöntöttem: beszélek mindkettőjükkel.
Először anyámmal ültem le.
– Anya… szeretlek. De ez így nem mehet tovább. Gábor a férjem, ő az apja a gyerekeimnek. Neked is kellene egy kis saját tér… Talán jobb lenne, ha keresnénk neked egy kis önkormányzati lakást vagy idősek otthonát.
Anyám arca megkeményedett.
– Te kidobsz engem? A saját lányod?
– Nem dobok ki… csak… mindenkinek jobb lenne így.
Aztán Gáborral beszéltem.
– Ha anyám elmegy… akkor is változtatni kell. Többet kellene beszélnünk egymással. És neked is keresned kellene egy stabil munkahelyet.
Gábor bólintott.
– Megpróbálom… miattatok.
Nehéz hónapok következtek. Anyám végül elfogadta az önkormányzati lakást, de hónapokig nem beszélt velem. Gábor talált munkát egy építkezésen. A gyerekek lassan megnyugodtak.
De én… én sosem lettem már ugyanaz az ember. Fájdalmas volt látni anyám magányát, és azt is tudtam: Gáborral sem lesz már soha olyan köztünk, mint régen. Valami végleg eltört bennem azon az estén, amikor választanom kellett két szeretett ember között.
Most itt ülök a csendes lakásban, hallgatom a gyerekek nevetését a szobából, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?