Amikor megtudtam, hogy az unokáim ikrek lesznek – és a családom széthullott

– Anya, nem kellett volna ezt csinálnod! – kiáltotta Dóri, miközben remegő kézzel csapta le a telefont az asztalra. A konyhában álltam, a kávém kihűlt, és a szívem hevesen vert. Nem értettem. Csak segíteni akartam.

Egy héttel korábban még minden más volt. Dóri, a lányom, ragyogó arccal jelentette be: „Anya, ikreket várok!” Először azt hittem, rosszul hallok. Aztán sírtunk, nevettünk, öleltük egymást. A férje, Gábor is ott volt, szorította Dóri kezét. Azt mondta: „Most aztán tényleg szükségünk lesz minden segítségre.”

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, hogyan tudnék segíteni nekik. Tudtam, hogy Gábor munkahelye bizonytalan, Dóri pedig épphogy visszament dolgozni a bölcsődei évek után. Az ikrek mindent felforgatnak majd. Reggelre eldöntöttem: félreteszek nekik pénzt, hogy könnyebb legyen az indulás.

A következő héten elmentem a bankba, és átutaltam egy jelentősebb összeget Dóri számlájára. Nem szóltam előre, meglepetésnek szántam. Azt hittem, örülni fog.

De amikor felhívott, a hangja ideges volt. „Anya, miért utaltál ennyi pénzt? Gábor teljesen kiborult! Azt hiszi, hogy nem bízol benne, hogy nem tudja eltartani a családját!”

Megsemmisülten ültem le az asztalhoz. „Dóri, én csak segíteni akartam… Tudod, mennyire szeretlek titeket.”

„Tudom, de ez most más. Gábor úgy érzi, hogy megaláztad.”

A következő napokban minden megváltozott. Gábor kerülte a találkozást velem. Dóri is visszafogottabb lett. Anyám – a dédnagymama – csak annyit mondott: „Régen minden egyszerűbb volt. Mi is veszekedtünk apáddal, de mindig kibékültünk. Most már mindenki belefolyik mindenbe.”

A családi vasárnapok feszültté váltak. Az unokám, Marci – Dóri első gyereke – kérdezgette: „Mama, miért nem jössz mostanában hozzánk?” Nem tudtam mit mondani neki.

Egy este Dóri átjött hozzám. Leültünk a régi kanapéra, ahol gyerekkorában annyit beszélgettünk. Sokáig hallgatott.

– Anya… Félek – mondta végül halkan. – Félek attól, hogy nem fogjuk bírni. Gábor is fél. És amikor meglátta azt az összeget… azt hitte, te is félsz tőlünk.

– Nem tőletek félek – válaszoltam sírva –, hanem értetek aggódom.

Dóri megfogta a kezem.

– Tudom. De most nekünk kell megoldanunk. Kérlek… bízz bennünk!

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor én voltam fiatal anya, mennyire vágytam arra, hogy anyám segítsen – de ő mindig csak annyit mondott: „Megoldod te is.” Akkor haragudtam rá ezért. Most már értem.

A következő hetekben próbáltam háttérbe húzódni. Nem szóltam bele semmibe. Csak akkor mentem át hozzájuk, ha hívtak. Nehéz volt látni, ahogy küzdenek: Gábor túlórázott, Dóri fáradt volt és ingerlékeny. Egy este Marci nálam aludt, és halkan megkérdezte:

– Mama, te haragszol anyára?

– Nem haragszom rá – suttogtam –, csak néha nehéz jól szeretni valakit.

Aztán megszülettek az ikrek: Lili és Luca. Amikor először tarthattam őket a karomban, minden fájdalom eltűnt egy pillanatra. Dóri rám mosolygott – fáradtan, de boldogan.

Azóta lassan rendeződnek a dolgok. Gábor is megenyhült; egyszer azt mondta: „Köszönjük, hogy aggódsz értünk… csak néha nehéz elfogadni.”

Most már tudom: néha a legjobb szándék is félreérthető lehet. Néha azzal segítünk a legtöbbet, ha hagyjuk a szeretteinket hibázni és tanulni.

Vajon tényleg jobb lett volna nem segíteni? Vagy csak rosszul csináltam? Ti mit tettetek volna a helyemben?