Amikor megtudtam, hogy az én lányom ikreket vár – és a segítségem visszafelé sült el

– Nem akarom, hogy úgy érezzétek, beleszólok az életetekbe – mondtam remegő hangon, miközben Dóra a konyhaasztalnál ült, és a kezében forgatta a teáscsészét. Az arca sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Azt hittem, örülni fog a hírnek, hogy segíteni szeretnék nekik, de a levegőben feszültség vibrált.

– Anya, mi nem kértünk pénzt – vágott közbe Dóra halkan, de éreztem a hangjában a dühöt. – Nem akarom, hogy azt hidd, nem boldogulunk nélküled.

A szívem összeszorult. Mindig is közel álltunk egymáshoz. Amikor Dóra kicsi volt, együtt sütöttünk-főztünk, titkokat suttogtunk egymás fülébe. Most meg mintha egy idegen ülne velem szemben. A férje, Gábor a nappaliban motoszkált, néha áthallatszott a tévé zaja. Tudtam, hogy ő sem örül annak, hogy beavatkozom.

Az egész ott kezdődött, amikor Dóra felhívott egy szombat reggel:

– Anya, le tudsz ülni? – kérdezte izgatottan. – Ikreket várok!

Először csak nevettem, azt hittem, viccel. De amikor meghallottam a hangjában az örömöt és az aggodalmat egyszerre, rögtön tudtam: most minden megváltozik. Az első gondolatom az volt: hogyan fogják ezt anyagilag bírni? Egy panelban laknak Zuglóban, Gábor tanár, Dóra könyvelő egy kis cégnél. Tudom jól, mennyit keresnek. A saját fiatalkorom jutott eszembe: mi is mindig számoltuk a forintokat.

Ezért aztán egyik este leültem apától örökölt kis megtakarításaimmal, és elhatároztam: félreteszek nekik minden hónapban egy összeget. Nem akartam nagy dobra verni, csak segíteni. De amikor előhozakodtam vele, Dóra arca elkomorult.

– Anya, ez a mi családunk – mondta. – Nem akarom, hogy úgy érezd, neked kell megoldanod helyettünk mindent.

– De hát én csak segíteni akarok! – fakadtam ki. – Tudod jól, mennyit jelent nekem az unokáim jövője.

– És nekünk mennyit jelentene az önállóságunk! – vágott vissza Gábor a szobából.

Aznap este sírva mentem haza. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg túl sokat akartam? Vagy csak rosszul fejeztem ki magam? Anyám hangja csengett a fejemben: „A jó szándék is lehet bántó.”

Másnap reggel Dóra felhívott.

– Anya… ne haragudj! Csak… annyira félek mindentől. Nem akarom elveszíteni az irányítást az életem felett.

– Tudom kicsim – suttogtam –, de én sem akarom elveszíteni téged.

A következő hetekben mindenki feszültebb lett. Anyósom is beszállt: szerinte túl sokat akarok irányítani. A férjem, Laci csak annyit mondott: „Hagyd őket élni!” De hogyan hagyhatnám? Hiszen ők a családom!

Egy vasárnap délután összegyűltünk náluk ebédre. A beszélgetés eleinte udvarias volt, de aztán Gábor anyja szóba hozta:

– Nálunk annak idején nem volt ilyen segítség. Mindenki megoldotta magának.

Dóra rám nézett könnyes szemmel:

– Anya… én csak azt szeretném, ha hinnél bennem.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ennyire nem bízom bennük? Vagy csak túlzottan félek attól, hogy hibáznak?

Azóta is minden nap ezen rágódom. Néha felhívom Dórát, de már nem olyan oldottak a beszélgetéseink. Az unokáim még meg sem születtek, de már most érzem: valami eltört közöttünk.

A múlt héten kaptam egy üzenetet tőle:

„Anya, szeretlek. Csak adj egy kis időt.”

Most itt ülök a régi családi fotók között és azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna nem segíteni? Vagy csak másképp kellett volna?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határvonal, ahol egy anya segíthet anélkül, hogy megbántaná a gyermekét?