Amikor hazatértem a kórházból, idegen nő ült a kanapémon – Egy magyar feleség vallomása árulásról és családról
– Mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs még mindig a kezemben volt, és az ajtó félig nyitva állt mögöttem. A nappaliban egy idegen nő ült, mintha csak otthon lenne. A férjem, Gábor, zavartan felpattant mellőle, de a nő – hosszú, festett szőke hajjal, harsány piros rúzzsal – csak rám nézett, mintha én lennék a betolakodó.
A kórházból jöttem haza, két hét után. Tüdőgyulladás, láz, gyengeség – azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet. De tévedtem. Az egész testem remegett, nem tudtam eldönteni, hogy a betegség vagy a látvány miatt.
– Ő… ő csak egy barát – hebegte Gábor, de a tekintete mindent elárult. A nő felállt, kihúzta magát.
– Én vagyok Zsuzsa – mondta magabiztosan. – Gábor sokat mesélt rólad.
Azt hittem, elájulok. A fejem zúgott, a szívem kalapált. Az otthonom, ahol minden tárgyat én választottam ki, most idegennek tűnt. Zsuzsa parfümjének édeskés illata keveredett a levegőben a megszokott levendula illattal.
– Menj ki! – suttogtam Gábornak. – Most azonnal!
Ő csak állt ott, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin. Zsuzsa vállat vont, felkapta a táskáját, és lassan kisétált. Gábor utána akart menni, de megfogtam a karját.
– Hogy tehetted ezt velem? Amíg én kórházban voltam…
– Nem érted – vágott közbe. – Egyedül voltam… te mindig csak panaszkodtál…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Az egész ház forogni kezdett velem. Leültem a kanapéra – arra a kanapéra, ahol percekkel ezelőtt még Zsuzsa ült.
Aznap este Gábor elment. Nem mondta meg, hova. Csak annyit mondott: „Majd beszélünk.”
Másnap reggel anyámhoz mentem. Szükségem volt rá – legalábbis azt hittem. Ő azonban csak sóhajtott.
– Kislányom, biztosan te is hibás vagy valamiben. Egy férfi nem csal meg csak úgy…
Nem hittem el, amit hallok. Anyám mindig is kemény asszony volt, de most először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok.
– Anya! Kórházban voltam! Beteg voltam! – kiáltottam rá.
– Akkor is… talán jobban kellett volna figyelned rá. A férfiak ilyenek.
Ezek után napokig csak bolyongtam a lakásban. Mindenhol ott volt Gábor és Zsuzsa árnyéka. A fürdőszobában egy idegen hajszálat találtam a mosdónál. A hűtőben olyan ételek voltak, amiket én sosem vettem volna meg: csípős kolbász, olívabogyó – Zsuzsa kedvencei?
A barátnőim próbáltak vigasztalni.
– Dóri, ne hagyd magad! – mondta Éva. – Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged!
De én csak sírni tudtam. Minden este újra és újra lejátszottam magamban azt a jelenetet: ahogy belépek az ajtón, és ott ül az idegen nő.
Gábor néha írt egy-egy üzenetet: „Beszélhetnénk?” „Nem így akartam.” De nem tudtam válaszolni neki. Haragudtam rá, haragudtam anyámra is… de leginkább magamra haragudtam. Vajon tényleg én rontottam el mindent?
Egyik este végül felhívtam Gábort.
– Miért? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… félek az öregedéstől… félek attól, hogy már nem vagyunk azok, akik régen… Zsuzsa fiatalabbnak látszik…
– És én? Én mit érek neked? – zokogtam.
Csend volt a vonalban.
A következő hetekben próbáltam összeszedni magam. Elmentem pszichológushoz is. Először szégyelltem magam – mit fognak szólni az emberek? De rájöttem: nem én vagyok az egyetlen nő Magyarországon, akit így megaláztak.
Anyám továbbra sem értett meg.
– Ne csinálj ügyet ebből! Majd visszajön… vagy találsz mást.
De én már nem akartam csak úgy továbblépni. Tudni akartam: miért van az, hogy ha egy nő beteg lesz vagy gyenge, akkor rögtön hibás lesz mindenért? Miért nem lehet egyszer végre kimondani: ez nem az én szégyenem?
Egyik nap Évával sétáltunk a Margitszigeten.
– Dóri, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni – mondta halkan. – De most magadra kell gondolnod.
Hazamentem, leültem az üres lakásban. Körbenéztem: minden tárgy emlékeket hordozott. De most először éreztem azt is: ez az én otthonom is lehet újra.
Talán el kell engednem Gábort. Talán anyám sosem fog megérteni. De én most először magamért akarok dönteni.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?