Amikor feleslegessé váltam: Egy magyar anyós vallomása
– Erzsi néni, kérem, ne szóljon bele mindenbe! – Janka hangja remegett az idegességtől, miközben a konyhapultnál állt, és próbált valami újat főzni Gábornak. Én csak segíteni akartam, de úgy tűnt, minden mozdulatommal csak olajat öntök a tűzre.
Azt hittem, ha majd Gábor megnősül, végre újra megtelik élettel a ház. Hogy majd együtt főzünk, nevetünk, és vasárnaponként nagy családi ebédeket tartunk. Ehelyett most ott álltam a konyha sarkában, mint egy betolakodó. A saját otthonomban.
– Bocsánat, Janka, csak azt akartam mondani, hogy a töltött káposztához jobb lenne egy kis füstölt szalonna is… – próbáltam kedvesen mondani.
– Tudom, Erzsi néni, de én így szoktam. – A hangja már nem volt ellenséges, inkább fáradt. Talán én is az lennék a helyében.
Gábor ekkor lépett be. – Mi ez a feszültség már megint? – kérdezte türelmetlenül.
– Semmi, csak segíteni akartam – mondtam halkan.
– Anya, kérlek… – sóhajtott fel Gábor. – Hagyj egy kis teret Jankának. Ez most az ő konyhája is.
A szívem összeszorult. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit megszidtak valamiért, amit nem is ért. Hiszen egész életemben csak adni akartam. Mindent Gáborért tettem: egyedül neveltem fel, miután az apja meghalt egy autóbalesetben. Minden fillért félretettem neki, hogy tanulhasson, hogy jobb élete legyen. Most pedig úgy tűnt, már nincs rám szükség.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy Janka és Gábor halkan beszélgetnek a másik szobában. Néha elcsíptem egy-egy szót: „anya”, „mindig beleszól”, „nem tudom mit csináljak”. A könnyek végigfolytak az arcomon. Vajon tényleg ennyire terhes vagyok nekik?
Másnap reggel Janka korán ment dolgozni. Gábor a konyhában ült kávéval és újsággal. Leültem mellé.
– Gábor… – kezdtem bizonytalanul. – Én csak segíteni akarok nektek. Nem akarok útban lenni.
– Tudom, anya – mondta csendesen. – De nekünk is kell egy kis saját tér. Janka nem szokott hozzá ehhez… máshogy nőtt fel.
– Értem – bólintottam, de belül összetörtem.
Aznap egész nap azon gondolkodtam, hogy talán tényleg el kellene költöznöm. De hova mennék? Ez az otthonom! Itt nőtt fel Gábor is! Mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen.
A következő hetekben próbáltam visszahúzódni. Nem szóltam bele semmibe, nem ajánlottam fel a segítségemet. De ettől csak még magányosabb lettem. A barátnőim közül már sokan meghaltak vagy vidékre költöztek. A testvéremmel évek óta nem beszélünk; egy régi vita miatt haragban váltunk el.
Egyik este Gábor későn jött haza. Láttam rajta a fáradtságot.
– Mi baj van? – kérdeztem óvatosan.
– Semmi… csak sok a munka – mondta.
De tudtam, hogy több van mögötte. Talán én is része vagyok a problémának.
Egy hétvégén Janka szülei jöttek látogatóba. Vidámak voltak, hangosak, mindenki nevetett. Én csendben ültem az asztal végén, és úgy éreztem magam, mintha átlátszó lennék. Senki sem kérdezte meg, hogy vagyok, vagy hogy meséljek valamit a régi időkről.
Aznap este Gábor odajött hozzám.
– Anya… ne haragudj ránk. Tudom, hogy nehéz lehet most neked.
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak… néha úgy érzem magam, mintha már nem tartoznék ide.
Gábor megölelt. De ez az ölelés már nem volt olyan, mint régen: benne volt a távolság is.
Egyik nap Janka szólt hozzám először kedvesen hosszú idő után:
– Erzsi néni… ha szeretne, eljöhetne velünk vasárnap sétálni a Városligetbe.
Meglepődtem. Talán mégis van remény? Elmentem velük; jó volt látni Gábort mosolyogni, Jankát nevetni. De közben végig ott motoszkált bennem a félelem: vajon meddig tart ez?
Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: lehet-e még újra család az, ami egyszer széthullott? Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Vajon más magyar anyák is érzik ezt a fájdalmat? Mondjátok el ti is: mit tennétek a helyemben?