Amikor feleslegessé válsz: Egy magyar anyós története
– Miért jössz mindig bejelentés nélkül, anya? – Gábor hangja élesebben cseng, mint valaha. Ott állok az előszobájukban, a kezem tele frissen sült almás pitével. A fahéj illata hirtelen idegen ebben a fagyos légkörben.
– Azt hittem… azt hittem, örülnétek neki – hebegem. Réka, a menyem, rám se néz, miközben felkapja a kabátját. – Most nincs időnk, Éva. Gábornak dolgoznia kell, én pedig megyek a fogorvoshoz.
Nem ez az első alkalom, hogy ezt érzem, de ma valahogy jobban fáj. Mindig is olyan anya voltam, aki ott állt a családja mellett. Amióta az uram, Laci öt éve szívinfarktusban meghalt, Gábor maradt mindenem. Vagyis… maradt volna, de mióta Rékával élnek együtt, egyre inkább kívülállónak érzem magam.
Emlékszem, milyen volt régen. Vasárnapok a nagy asztalnál, Gábor nevetett a rossz vicceimen, Laci mindig túl sok szaftot öntött a krumplira. Az otthonunk tele volt élettel és hanggal. Most csend van. A zuglói lakásom börtönnek tűnik, mióta Gábor elköltözött.
– Talán jövő héten találkozunk, anya – mondja Gábor, miközben felkapja a kocsikulcsát. A tekintete átsiklik rajtam. – Majd szólunk.
Bólintok és próbálok mosolyogni. – Persze, drágám. Csak gondoltam, hozok egy kis sütit.
Réka hangosan sóhajt. – Mi már alig eszünk cukrot, Éva. De azért köszi.
Az ajtó becsukódik mögöttem. Ott állok a lépcsőházban a pitével a kezemben. A szívem hevesen ver – nem a fáradtságtól, hanem a fájdalomtól. Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset?
Hazafelé menet visszagondolok a régi időkre. Amikor Gábor kicsi volt, mindig mellettem volt. Együtt mentünk az állatkertbe, esős délutánokon sütit sütöttünk. Mindent elmondott nekem: félelmeit, álmait, az első szerelmét is – még általánosból, amikor Zsófi tetszett neki.
Most idegennek érzem őt. Réka változtatta meg? – suttog egy hang bennem. De ez igazságos lenne? Vagy csak féltékeny vagyok az ő helyére az életében?
Próbálom elfoglalni magam: piacra megyek, beszélgetek a szomszéd Marikával, de minden üresnek tűnik. Szerdán felhívom Gábort.
– Szia anya – szól bele fásultan.
– Gábor, gondoltam, vasárnap átjönnétek ebédre? Főzném a kedvencedet: rakott krumplit.
Csend van a vonal másik végén.
– Ööö… Már van programunk barátokkal – mondja végül. – Talán máskor?
– Persze – mondom halkan.
Aznap éjjel álmatlanul forgolódom. A plafont bámulom: Túl sok vagyok? Vagy épp ellenkezőleg? Vajon Laci is ezt érezte volna, ha élne még?
Pénteken eldöntöm: meglátogatom a lányomat, Katát Debrecenben. Ő mindig őszinte velem.
– Anya, adj egy kis teret Gábornak és Rékának – mondja miközben teát tölt nekem. – Most kezdik el az életüket együtt.
– Csak segíteni akarok… Olyan egyedül vagyok apa óta.
Kata megszorítja a kezem. – Értem én, anya. De nem várhatod el, hogy minden ugyanaz maradjon.
Bólintok; érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Már nem tudom, mihez kezdjek. Néha úgy érzem, sehová sem tartozom.
– Mindig hozzánk tartozol – mondja halkan.
De amikor hazaérek, újra rám nehezedik a csend. Mintha egy nehéz kabátot viselnék, amit nem tudok levenni.
Egy hét múlva üzenetet kapok Gábortól: „Anya, babát várunk.” A szívem egyszerre ugrik össze örömtől és félelemtől. Talán most közelebb kerülhetek hozzájuk.
Azonnal visszaírok: „Ez csodás! Segíthetek valamiben?”
Órákig nem jön válasz; végül Réka ír: „Most szeretnénk nyugalmat tartani.”
Telnek a hónapok; alig látom őket. Néha küldenek egy-egy képet Réka gömbölyödő hasáról vagy az új babaszobáról. Próbálok örülni nekik, de egyre inkább kizártnak érzem magam.
Egy nap eldöntöm: viszek néhány saját kötésű babaruhát ajándékba. Amikor Réka ajtót nyit, látom rajta a meglepetést.
– Éva… ööö… nem számítottunk rá, hogy jössz.
– Csak ezeket akartam átadni – mondom és felmutatom a ruhácskákat.
Elveszi őket anélkül, hogy rám nézne; röviden megköszöni.
Amikor Gábor hazaér, látom ahogy Rékával suttognak a konyhában. A tekintetük mindent elárul: nem akarnak engem ott látni.
Aznap este hosszú üzenetet kapok Gábortól:
„Anya! Nagyon értékeljük amit teszel értünk, de szeretnénk saját családot kialakítani anélkül, hogy mindig váratlanul jönnél vagy szervezkednél egyeztetés nélkül. Reméljük megérted.”
Háromszor olvasom el az üzenetet mielőtt kitör belőlem a sírás. Mindent szeretetből tettem – miért érzem mégis úgy, hogy mindent rosszul csináltam?
A következő hetekben próbálok távolságot tartani. Néha küldök egy képeslapot vagy üzenetet; legtöbbször rövid válaszokat kapok vissza.
Amikor megszületik az unokám, Lili, csak három hét múlva mehetek át egy órára látogatóba. Virágot viszek és egy plüssmacit Lilinek.
Réka fáradtan nyit ajtót. – Lili most aludt el – mondja halkan.
Leülök a kanapéra és nézem azt a kis csomagot a bölcsőben. Gyönyörű – sötét haja van, mint Gábornak régen.
– Rád hasonlít – suttogom meghatottan.
Gábor óvatosan mosolyog. – Szeretnénk magunk nevelni őt, anya.
Bólintok és lenyelem a könnyeimet.
Hazafelé menet üresebbnek érzem magam mint valaha. Tényleg így kell ennek lennie? Ez történik ha felnőnek a gyerekek?
Este újra felhívom Katát.
– Anya… talán próbálj meg új életet kezdeni magadnak – mondja óvatosan. – Menj el festőtanfolyamra vagy csatlakozz egy sétaklubhoz!
De hogyan kezdjek új életet ha egész eddig csak anya voltam?
Néha órákig ülök az ablakban és nézem ahogy lent játszanak a gyerekek a téren. Vajon Lili egyszer majd nálam akar aludni? Ismerni fog engem mint nagymamáját – vagy csak mint azt az asszonyt aki mindig túl sokat akart jelen lenni?
Talán elrontottam mindent mert nem tudtam elengedni őket. Vagy talán ez csak az élet rendje: felnőnek a gyerekek és az anyák emlékekkel maradnak magukra.
Vajon van még remény helyrehozni ezt? Vagy meg kell tanulnom elfogadni hogy néha a szeretet azt jelenti: elengedjük őket? Ti mit gondoltok: mikor vagy túl sok egy anya életében… és mikor túl kevés?