Amikor Dóra 12 éves volt, el kellett mennem külföldre dolgozni: Most haragszik rám, amiért akkor hagytam magára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám

– Anya, miért nem voltál ott, amikor legjobban kellettél volna? – kérdezte Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a teáját kavargatta. A hangjában ott rezgett az a harag, amit már évek óta éreztem, de sosem mondott ki ilyen nyíltan. A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak néztem a lányomat, aki már 32 éves, de most úgy nézett rám, mint egy elveszett kislány. Az emlékek hirtelen törtek rám: a panelház harmadik emeletén laktunk Zuglóban, amikor Dóra még csak hároméves volt. Akkor már egyedül neveltem őt, miután elváltam Gábortól, az apjától. Gábor jó ember volt valaha, de az ital mindent elvett tőle – munkát, méltóságot, családot. Én pedig ott maradtam egyedül egy gyerekkel és egy halom csekkel.

Az első években mindent megtettem: takarítottam, időseket gondoztam, hétvégente piacra jártam házi süteményeket árulni. Volt, hogy Dórát magammal vittem, máskor a szomszéd Marika néni vigyázott rá. De ahogy nőtt a lányom, úgy nőtt az igénye is – nem csak anyagiakban, hanem szeretetben is. És én egyre fáradtabb lettem.

Aztán jött az a bizonyos év. Dóra éppen 12 éves volt. Akkoriban már mindenhol arról beszéltek, hogy külföldön mennyivel többet lehet keresni. A barátnőm, Zsuzsa is kiment Bécsbe ápolónak, és azt mondta, ha akarom, segít munkát találni. Hetekig őrlődtem. Minden este sírva feküdtem le: hogyan hagyhatnám itt a lányomat? De aztán mindig eszembe jutottak a sárga csekkek az asztalon és Dóra kinőtt cipője.

Végül döntöttem. Anyámhoz költöztettem Dórát vidékre, Kecskemétre. Aznap este, amikor elmondtam neki, hogy elmegyek dolgozni Ausztriába, sírva fakadt.

– Anya, én nem akarok nélküled lenni! – zokogta.

– Tudom kicsim… de ezt érted teszem. Hogy legyen pénzünk… hogy egyszer jobb legyen nekünk – próbáltam magyarázni, de tudtam, hogy ezt egy tizenkét éves gyerek nem értheti meg.

Az első hónapok Bécsben pokoliak voltak. Egy idős házaspárhoz kerültem házvezetőnőnek. Hajnalban keltem, késő este feküdtem le. Minden fillért félretettem Dórának: ruhára, iskolára, később egy laptopra is futotta. De minden alkalommal, amikor hazaértem látogatni – évente kétszer –, azt láttam rajta: valami eltört benne.

Anyám mindent megtett érte, de Dóra zárkózott lett. Egyre kevesebbet beszélt velem telefonon is. Tizenhat évesen már alig szólt hozzám. A gimnázium után Budapestre költözött kollégiumba, és onnantól kezdve csak ritkán találkoztunk.

Most itt ül velem szemben felnőtt nőként – de a szemében még mindig ott van az a gyerek, akit magára hagytam.

– Tudod milyen volt nélküled felnőni? – kérdezi halkan.

– Nem… – suttogom. – Csak sejtem.

– Mindenki másnak ott volt az anyja az anyák napi ünnepségen. Nekem csak a nagymama jött el… vagy senki. Amikor beteg voltam, csak telefonon hallottam a hangodat. És amikor először szerelmes lettem… nem tudtam kinek elmondani.

A könnyeim végigfolynak az arcomon.

– Sajnálom… annyira sajnálom… – mondom remegő hangon.

– Tudom, hogy értünk mentél el – mondja végül –, de azt is tudom, hogy soha nem kaptam vissza azt az időt.

Csend ül közénk. A múlt hibái ott lebegnek közöttünk.

– Most már itt vagyok – próbálkozom újra –, ha engeded… szeretném bepótolni mindazt, amit elmulasztottam.

Dóra csak bólint. Nem tudom, lesz-e még valaha igazi bizalom köztünk.

Azóta gyakrabban találkozunk. Néha együtt főzünk vagy sétálunk a Városligetben. De minden ölelésben ott van valami kimondatlan fájdalom.

Sokszor gondolkodom azon: vajon jól döntöttem? Lehetett volna másképp? Ha maradok és együtt nyomorgunk… boldogabb lett volna Dóra? Vagy csak másképp sérült volna?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vajon tényleg van olyan áldozat, amit egy anya ne hozna meg a gyerekéért?