Amikor az otthon már nem otthon: Egy magyar anya elveszett élete
– Miért nem szóltatok, hogy jövök? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bőröndöm a küszöbön állt, és a házban csak a csend válaszolt. A konyhából tompa zörgés hallatszott, majd megjelent Zsuzsi, a lányom. Tizennyolc éves lett, mióta utoljára láttam, de most idegenként nézett rám.
– Szia anya – mondta halkan, de a hangjában nem volt öröm. – Apa dolgozik. Peti meg… nem tudom, hol van.
A szívem összeszorult. Tíz évig éltem Bécsben, takarítottam idegenek házában, hogy minden hónapban pénzt küldhessek haza. Minden forintot félretettem: új tető, fűtés, Zsuzsi főiskolája, Peti jogosítványa. Mindig azt hittem, ha majd egyszer hazatérek, mindent visszakapok: a családom szeretetét, a régi otthont, az összetartozást.
Most viszont csak hideg falak fogadtak. A nappaliban idegen bútorok álltak, a falon ismeretlen képek lógtak. A férjem, Laci fényképe sehol. A szobámban más ágy volt, mint amit otthagytam.
– Hol van apa? – kérdeztem újra.
Zsuzsi vállat vont. – Dolgozik. Későn jön haza.
A bőröndömet magam után húzva mentem be a régi hálószobámba. Az ablak alatt egy idegen női kabát lógott. Megborzongtam.
Este Laci hazaért. Nem ölelt meg, csak biccentett.
– Szia Ilona. Hogy utaztál?
– Jól… – válaszoltam bizonytalanul. – Laci, mi történik itt?
Laci sóhajtott. – Nézd, Ilona… Az évek alatt minden megváltozott. Te ott voltál Bécsben, mi meg itt próbáltunk élni. Nem könnyű ez senkinek.
– De én értetek dolgoztam! – tört ki belőlem a zokogás. – Minden pénzemet hazaküldtem! Mindent feláldoztam!
Laci elfordult. – Nem kértelek rá.
Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hirtelen minden értelmetlenné vált: az összes magányos karácsony, a kihagyott születésnapok, az elmaradt ölelések.
Másnap reggel Zsuzsi szó nélkül elment otthonról. Peti sem jött haza éjszaka. Egyedül maradtam a házban, amit már nem ismertem fel.
A szomszéd Marika néni kopogott be hozzám délután.
– Jaj Ilonka, hát te tényleg hazajöttél? – kérdezte együttérzően.
– Igen… de mintha nem is vártak volna – suttogtam.
Marika néni lehajtotta a fejét. – Tudod… Laci már régóta együtt van azzal a Judittal a szomszéd utcából. Sokan tudták már itt a faluban.
A világ összedőlt bennem. Az áldozatom semmit sem ért? A családom már nem is az enyém?
Aznap este Laci leült velem szemben.
– Ilona, én Judittal akarok élni. Már régóta így van ez. Zsuzsi is inkább vele van jóban… Peti meg Pesten dolgozik, alig jár haza.
– És én? – kérdeztem sírva. – Nekem hol van most az otthonom?
Laci csak vállat vont.
Az elkövetkező napokban próbáltam beszélni a gyerekeimmel. Zsuzsi rideg volt és elutasító.
– Anya, te sosem voltál itt! Mindig csak pénzt küldtél! Nem tudod, milyen volt nélküled felnőni!
Peti telefonon keresett meg végül.
– Anya, ne haragudj… De én már máshol élek. Nekem ez az egész túl sok.
Egyedül maradtam egy házban, ami már nem az enyém volt. Az utcán suttogtak utánam: „Na, ez az Ilona hazajött Bécsből… de minek?”
Minden este sírva feküdtem le. A múltam elveszett: a családom széthullott, az álmom szertefoszlott.
Egy nap elhatároztam: elmegyek innen. Nem maradok ott, ahol csak emlék vagyok valakinek.
A buszon ülve néztem vissza a házra, amit tíz évig próbáltam fenntartani távolról. Vajon tényleg hibáztam? Lehet-e pótolni azt az időt és szeretetet, amit pénzzel akartam megváltani?
Most egy kis albérletben lakom Egerben. Próbálom újraépíteni magam: munkát keresek, barátokat gyűjtök. Néha felhívom Zsuzsit vagy Petit – legtöbbször nem veszik fel.
Minden este felteszem magamnak a kérdést: Megérte mindent feláldozni? Vagy csak elvesztettem mindent? Vajon hányan járnak még ma is ugyanebben a cipőben Magyarországon?