Amikor az otthon már nem otthon: Egy elveszett közelség története

– Marika néni, hova viszi azt a tányért? – csattant fel Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhapultnál álltam, kezemben egy üres tányérral. Megtorpantam, mintha valami törékeny kincset tartanék, nem egyszerű porcelánt. – Mondtam már, hogy ne pakoljon el, majd én elmosom! – folytatta türelmetlenül. A szavak úgy csaptak arcomba, mint a hideg esőcseppek az ablakon túl. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ki tudnék sétálni ebből a helyzetből – de odakint zuhogott, és nekem már nem volt hová mennem.

Soha nem gondoltam volna, hogy így telnek majd az utolsó éveim. Amikor a fiam, Gábor először felvetette, hogy adjam el az erzsébetvárosi lakásomat és költözzek hozzájuk Budakeszire, öröm töltötte el a szívemet. „Nem leszel többé egyedül, anya. Lesz saját szobád, mi pedig mindig melletted leszünk” – mondta. Zsuzsa is bólintott, bár valami furcsa feszültség bujkált a mosolyában. Nem akartam hinni, hogy zavarom őt. Meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a legjobb mindannyiunknak.

A lakásomat gyorsan eladtam. A pénzt Gábornak adtam, hogy bővítsék a házat: új fürdőszoba, külön kis szoba nekem – minden úgy tűnt, tökéletes lesz. „Olyan jó lesz együtt!” – mondogatta Zsuzsa is, miközben a munkások fúrták-faragták a falakat. Én pedig minden este számoltam vissza a napokat: elképzeltem, ahogy majd együtt nézzük a tévét az unokámmal, Kristóffal, vagy ahogy friss kalács illata lengi be a házat.

Az első hetek valóban szépek voltak. Gábor figyelmesen kérdezte reggelente, hogy aludtam; Kristóf megmutatta a matek háziját, én pedig meséltem neki gyerekkori történeteket a régi Pestről. De aztán valami megváltozott. Zsuzsa egyre gyakrabban sóhajtozott, ha segíteni akartam neki főzni vagy takarítani. „Anya, pihenj inkább!” vagy „Nem kell mindig itt lenni!” – ezek lettek az új mantrák.

Egyik délután bátortalanul léptem be a nappaliba, ahol mind együtt ültek és nézték a tévét. Gábor a fotelben terpeszkedett, Zsuzsa és Kristóf a kanapén. Én meg ott álltam az ajtóban, nem tudva hova üljek. „Most ne haragudj, Marika néni, Kristóf itt írja a leckét” – mondta Zsuzsa anélkül, hogy rám nézett volna. A torkomban gombóc nőtt; visszahúzódtam a szobámba és csak bámultam ki az ablakon.

Aznap este áthallatszott a konyhából a beszélgetésük. „Nem bírom tovább így, Gábor! Anyád mindig itt van, nem tudok levegőt venni!” – suttogta Zsuzsa idegesen. „Mit csináljak? Nincs hová mennie” – válaszolta Gábor csendesen. Úgy éreztem magam, mint egy csomag, amit senki sem akar cipelni.

Elkezdtem kerülni a közös étkezéseket. Fejfájásra vagy fáradtságra hivatkoztam. Kristóf is egyre ritkábban jött át hozzám – talán Zsuzsa kérte meg rá. A napok lassan vánszorogtak; minden reggel ugyanazt az ürességet éreztem. Néha csak azért mentem le a boltba, hogy emberek között legyek és halljam mások hangját.

Egyik nap összefutottam régi szomszédommal, Ilonával a piacon. „Marika! Hiányzol ám nekünk ott az Üllői úton!” – mondta kedvesen. Elcsuklott a hangom: „Jól vagyok… azt hiszem” – motyogtam és sietve elköszöntem.

Hazafelé menet néztem az embereket: kávézók teraszán ültek, beszélgettek és nevettek. Mikor ittam utoljára valakivel egy kávét? Mikor kérdezte meg utoljára valaki őszintén: hogy vagyok?

Egy este összeszedtem minden bátorságomat és leültem az asztalhoz vacsorakor. „Leülhetek hozzátok?” – kérdeztem halkan. Zsuzsa felsóhajtott: „Most tényleg nincs hely, Kristóf itt tanul.” Gábor kerülte a tekintetemet.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Feküdtem az ágyamon és visszagondoltam a régi lakásomra: arra a kis konyhára, ahol mindig főtt valami leves; arra az érzésre, hogy tartozom valahová.

Másnap reggel elhatároztam: beszélek Gáborral. Kimentünk az udvarra egy kávéval, amíg Zsuzsa és Kristóf iskolában voltak.

– Gábor… Én most már csak teher vagyok neked?

Meglepődött arccal nézett rám: – Anya, ne mondj ilyet… Csak… Zsuzsának nehéz megszokni.

Éreztem, ahogy belül összetörök.

– Tudod mennyire hiányzik a régi életem? A nyugalmam? Itt csak vendég vagyok… mintha útban lennék.

Gábor sokáig hallgatott végül csak ennyit mondott: – Talán eljárhatnál gyakrabban Ilonához vagy beiratkozhatnál egy nyugdíjasklubba?

Nem tudtam mit felelni. Ez lenne hát a megoldás? Hogy meneküljek el innen?

A napok egyre csendesebbek lettek körülöttem. Már nem kérdeztem meg semmit; nem próbáltam közös programot szervezni. Egyre többször gondoltam arra: ha vissza lehetne forgatni az időt…

Egy reggel Zsuzsa cetlit hagyott az asztalon: „Kérlek ne használd a nappalit amíg itthon dolgozunk.” Akkor értettem meg igazán: itt már nincs helyem.

Most is itt ülök az ablak előtt; nézem az esőt és azon gondolkodom: Ez lenne hát az öregség ára? Lehet-e újra otthonra találni, ha egyszer elveszítjük?

Ti mit gondoltok? Tényleg teherré válunk időskorunkra vagy csak egy kis melegségre és figyelemre vágyunk?