Amikor az otthon már nem otthon: Egy anya elveszett közelsége
– Anya, kérlek, ne pakold át a poharakat! – szólt rám Zoltán, miközben a konyhaasztalnál álltam. A kezem megállt a levegőben, egy régi, repedezett bögrével. Azt hittem, segítek. Mindig is így volt: rendet raktam, főztem, mostam. Most viszont úgy éreztem magam, mintha betolakodó lennék a saját fiam életében.
Már három hónapja laktam náluk. Eladtam a zuglói lakásomat, ahol negyven évig éltem. Azt mondták, így könnyebb lesz mindenkinek: nekem nem kell egyedül lennem, ők pedig megnyugodhatnak, hogy vigyázok az unokára, Marikára. Az első hetekben még minden új volt, izgalmas. Aztán lassan megváltozott minden.
A nappaliban ültem, hallgattam, ahogy Zoltán és Ágnes – a menyem – halkan vitatkoznak a hálószobában. Néha elcsíptem egy-egy szót: „anya”, „zavar”, „nem tudom így csinálni”. Próbáltam nem odafigyelni, de minden szó tőrként hatolt belém.
Egyik este Ágnes leült mellém. – Erzsi néni, beszélnünk kellene… – kezdte óvatosan. – Tudja, mi nagyon hálásak vagyunk mindenért, de…
– De túl sok vagyok – fejeztem be helyette. Ő csak lesütötte a szemét.
Aznap este nem tudtam aludni. Az ágyam – ami régen Marika gyerekszobája volt – szűknek tűnt. Hiányzott a régi lakásom nyikorgó parkettája, a megszokott illatok. Hiányzott az életem.
Másnap reggel Marika odabújt hozzám reggeli közben. – Mama, mesélsz nekem? – kérdezte csillogó szemekkel. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor úgy éreztem: mégis van helyem itt.
De aztán Ágnes sietve elvitte őt óvodába, én pedig egyedül maradtam a lakásban. Próbáltam hasznossá tenni magam: kitakarítottam, főztem egy nagy adag levest. Amikor Zoltán hazaért, csak annyit mondott: – Anya, nem kellett volna… Ágnes már főzött.
Egyre gyakrabban éreztem magam feleslegesnek. Mintha minden mozdulatommal csak zavarnám őket. Egy este Zoltán leült mellém.
– Anya, tudod, hogy szeretünk… de Ágnesnek nehéz veled együtt élni. Mások vagyunk. Te mindig mindent kézben akarsz tartani.
– Csak segíteni akarok – suttogtam.
– Tudom… de néha jobb lenne, ha hagynád, hogy mi intézzük a dolgainkat.
Aznap este sírtam. Halkan, hogy ne hallják meg. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az ember akkor öregszik meg igazán, amikor már nincs rá szükség.”
Egyik nap Marika beteg lett. Egész nap vele voltam, lázat mértem, mesét olvastam neki. Amikor Ágnes hazaért, rám nézett:
– Erzsi néni… köszönöm.
Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy hálát éreztem felőle. De másnap minden visszatért a régi kerékvágásba: csendes feszültség, kimondatlan szavak.
A hétvégén Zoltánék vendégeket hívtak. Én a konyhában sürögtem-forogtam, de Ágnes félrehívott:
– Erzsi néni, pihenjen inkább! Majd mi megoldjuk.
Leültem a szobámban és hallgattam a nevetést a nappaliból. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban.
Egyre gyakrabban gondoltam arra: talán hiba volt eladni a lakásomat. Talán jobb lett volna egyedül maradni… vagy legalábbis megtartani azt a kis zugot magamnak.
Egy este Marika odabújt hozzám:
– Mama, te mindig itt leszel?
Nem tudtam mit válaszolni. Csak megsimogattam a haját.
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt. Vajon hol rontottam el? Miért lettem vendég a saját családomban? És vajon más is érzi ezt? Vagy csak én vagyok ilyen elveszett ebben az új világban?