Amikor az otthon idegenné válik: Mária története a családi széthullásról

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Zsuzsa! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a fáradtságtól meg a megaláztatástól. Zsuzsa, a menyeim közül a legidősebb, csak vállat vont, és tovább pakolta a mosogatógépet. – Mária néni, én csak annyit kérek, hogy ne szólj bele mindenbe. Ez most már az én házam is.

A szívem összeszorult. Ez volt az a ház, ahol harmincöt évig éltem Lászlóval. Itt nőtt fel a fiam, Gábor is. Most pedig Zsuzsa úgy beszél velem, mintha csak vendég lennék. Mióta László elment, minden megváltozott. Gábor ugyan próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak csendben maradt, vagy elvonult dolgozni. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Aznap este nem bírtam tovább. A szobámba vonultam, és halkan sírtam. A falak visszhangozták a magányomat. Másnap reggel összecsomagoltam néhány ruhát, és felhívtam a lányomat, Anikót.

– Anikó, elmehetek hozzátok pár napra? – kérdeztem reménykedve.
– Persze, anya – válaszolta gyorsan, de a hangjában ott bujkált valami feszültség.

A vonaton ülve bámultam ki az ablakon. Az Alföld lapos tája elsuhant mellettem, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Miért lett minden ilyen nehéz? Miért nem tudok már sehol sem megpihenni?

Anikóék lakása kicsi volt, de tiszta és rendezett. A vejem, Tamás udvariasan fogadott, de láttam rajta, hogy zavarja a jelenlétem. Az unokám, Panni örült nekem – legalábbis eleinte –, de hamar visszavonult a szobájába tanulni.

Az első este még beszélgettünk Anikóval. Próbáltam elmesélni neki, mennyire nehéz Zsuzsával együtt élni.

– Tudom, anya – mondta Anikó fáradtan –, de nekünk sincs könnyű dolgunk. Tamás sokat dolgozik, Panni most érettségizik… Nem tudunk mindig mindent megoldani helyetted.

A szavaiba belehasított valami ridegség. Mintha azt mondta volna: ne terheld ránk a gondjaidat. Aznap este alig aludtam valamit.

A következő napokban próbáltam segíteni: főztem, takarítottam, de Anikó többször is megjegyezte:

– Anya, nem kell mindent átrendezned! Mi így szoktuk meg.

Éreztem, hogy útban vagyok. Egy hét után összepakoltam, és visszamentem Gáborékhoz. Zsuzsa arca mindent elárult: nem örült nekem.

– Már azt hittem, tovább maradsz Anikónál – mondta halkan.

Gábor csak sóhajtott:

– Anyu, próbáljunk meg együtt élni békében. László sem ezt akarná…

De hogyan lehet békében élni ott, ahol minden mozdulatom zavar valakit? Ahol már nem én vagyok az otthon gazdasszonya?

Egyre többször ültem ki a kertbe egyedül. Néztem a rózsabokrokat – László ültette őket –, és azon gondolkodtam: lehet-e még valaha otthonom ez a ház? Vagy bárhol máshol?

Egyik este Zsuzsa hangosan szólt be a nappaliba:

– Mária néni! Megint elfelejtette lekapcsolni a villanyt! Nem bírjuk így fizetni a számlákat!

A torkomban gombóc nőtt. Felálltam, és bocsánatot kértem. Gábor rám nézett – szomorúan, tehetetlenül.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az embernek csak addig van otthona, amíg szükség van rá.” Vajon rám már nincs szükség?

Egy reggel levelet kaptam Anikótól:

„Anya! Sajnálom, ha megbántottalak. Tudom, hogy nehéz neked mostanában. Ha szeretnéd, beszéljünk többet telefonon. Panni is hiányol.”

Elmosolyodtam – de ez már nem volt az az otthonérzés, amit kerestem.

Azóta is keresem a helyem. Néha eljárok a nyugdíjasklubba; ott legalább meghallgatnak. De amikor hazamegyek Gáborékhoz, újra idegennek érzem magam.

Talán sosem lesz már igazi otthonom. Talán csak emlékekből lehet újraépíteni azt.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan keresik az elveszett otthont – és vajon megtalálják-e valaha?