Amikor az igazság fáj: Egy magyar feleség vallomása

– Miért nem mondod el neki te? – kérdezte Éva, a férjem kolléganője, miközben a konyhám asztalánál ültünk. A keze remegett, de a hangja határozott volt. Én csak álltam ott, mintha valaki más életét nézném kívülről. A férjem, László, nem volt sehol. Azt mondta, később jön haza, de én már tudtam, hogy csak menekül.

Ötvenöt éves vagyok. Harminc éve vagyunk házasok Lászlóval. Két felnőtt gyerekünk van: Gergő már Németországban él, Anna pedig itt, Budapesten, de ritkán látom. Az életünk csendesen folyt, mint egy megszokott Duna-parti séta: néha szép, néha unalmas, de mindig biztonságosnak tűnt. Most viszont úgy éreztem magam, mintha valaki hirtelen belökött volna a jeges vízbe.

Éva rám nézett. – Sajnálom, Ilona. Nem akartam így… De László nem bírja tovább a hazugságot.

A szavak mintha visszhangoztak volna a fejemben. Hányszor ültem már ebben a konyhában, főztem vacsorát Lászlónak, vártam haza? Hányszor gondoltam arra, hogy talán már nem szeret úgy, mint régen? De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat. Hiszen ilyenek vagyunk mi, magyar nők: tűrünk, remélünk, kitartunk.

– Mióta? – kérdeztem végül halkan.

– Másfél éve – felelte Éva. – De most vége. Én… én nem akarok többé hazugságban élni.

Azt hittem, ordítani fogok vagy sírni. Ehelyett csak ültem és néztem a kezemet. Az ujjamon ott csillogott még a karikagyűrűm. Hirtelen nevetségesnek tűnt minden: az esküvői fotók a nappaliban, a közös nyaralások emlékei, még az is, ahogy László reggelente kávét főzött nekem.

Amikor Éva elment, órákig ültem mozdulatlanul. Aztán felálltam, és elkezdtem összepakolni László ruháit egy bőröndbe. Nem tudtam pontosan miért – talán csak akartam valamit csinálni, ami felett van hatalmam.

Este László hazaért. Nem nézett rám. Csak állt az ajtóban, mint egy kisfiú, aki rosszat tett.

– Ilona… – kezdte.

– Ne mondj semmit – vágtam közbe. – Mindent tudok.

Leültünk egymással szemben. A csend szinte fojtogató volt.

– Miért? – kérdeztem végül. – Miért pont most? Miért pont vele?

László sokáig hallgatott. – Nem tudom – mondta végül. – Fáradt vagyok. Az élet… valahogy kiüresedett. Veled is csak egymás mellett élünk már évek óta.

– És azt gondoltad, hogy egy másik nő majd mindent megold? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudom – ismételte. – Sajnálom.

Aznap este külön szobában aludtunk. Másnap reggel László elment dolgozni, mintha mi sem történt volna. Én pedig ott maradtam a csenddel és a gondolataimmal.

A következő hetekben minden megváltozott. Anna felhívott: – Anya, jól vagy? Hallottam apától… Ha kell, hozzád költözöm egy időre.

– Nem kell, kicsim – mondtam neki erőtlenül. – Megoldom.

De nem oldottam meg semmit. Napokig csak bolyongtam a lakásban, néztem a régi fényképeket, hallgattam a rádiót. A barátnőim próbáltak vigasztalni: – Ilona, ne hagyd magad! Menj el fodrászhoz! Kezdj új életet!

De hogyan kezd új életet az ember ötvenöt évesen? Amikor már azt hitte, mindent tud az életről?

Egyik este lementem sétálni a Duna-partra. Hideg volt és szeles. Leültem egy padra és sírtam. Nem szégyelltem magam: úgy éreztem, jogom van hozzá.

Aztán egyszer csak megszólított egy idős asszony:

– Jól van, kedvesem?

Ránéztem és bólintottam. De ő leült mellém.

– Tudja, én is átéltem hasonlót – mondta halkan. – Az ember azt hiszi, vége mindennek… Aztán rájön: csak most kezdődik igazán az élet.

Hazamentem és sokáig gondolkodtam ezen a mondaton. Talán igaza van? Talán tényleg lehet újrakezdeni?

Elkezdtem apró lépéseket tenni: jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban; elmentem Annával moziba; felhívtam Gergőt videóhíváson keresztül; vettem magamnak egy új ruhát.

László végül elköltözött Évához. Nem haragszom rá már – inkább csak sajnálom őt is meg magamat is azért az elvesztegetett időért.

Most itt ülök ugyanabban a konyhában, ahol minden elkezdődött. Nézem a reggeli fényt az ablakon át és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e boldog az ember ennyi csalódás után is? Vajon képesek vagyunk-e újra bízni valakiben – vagy akár önmagunkban?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább el kell engedni mindent és új életet kezdeni?