Amikor Az Életem Már Nem Az Én Életem Volt – Egy Magyar Nagymama Vallomása

– Anya, ugye holnap is el tudod hozni Marcit az oviból? – kérdezte Zsuzsi a telefonban, miközben a háttérben már sírt a legkisebb unokám, Lili.

A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezem remegett. Már megint. Az elmúlt hónapokban minden napom ugyanúgy telt: reggel korán keltem, hogy elkészüljek, majd rohantam Zsuzsiékhoz, hogy átvegyem a gyerekeket. Délután vissza az oviba, aztán vacsora, fürdetés, meseolvasás. Mire hazaértem, már csak arra volt erőm, hogy ledőljek az ágyra.

– Persze, Zsuzsi, megoldom – mondtam halkan, de belül ordítottam. Vajon észreveszi valaki, hogy már nem bírom? Hogy a hátam fáj, hogy néha elfelejtem bevenni a gyógyszereimet? Hogy egyre ritkábban találkozom a barátnőimmel, mert mindig van valami családi teendő?

A férjem, Pista már régóta mondogatja: – Margit, nem vagy te cseléd! Mondd meg nekik, hogy elég! – De hogyan mondhatnám? Hiszen ők a gyerekeim. És hát ki más segítene nekik?

Egyik este, amikor végre sikerült leülni vacsorázni Pistával, kiborultam.
– Nem bírom tovább. Úgy érzem, mintha nem is lenne saját életem. Csak rohanok egyik helyről a másikra, mindenki mást szolgálok ki. Mikor voltam utoljára színházban? Mikor olvastam el egy könyvet úgy, hogy nem aludtam el közben?

Pista letette a villáját.
– Margitka, ez így nem mehet tovább. A gyerekek felnőttek. Segíteni kell nekik, de nem minden áron! Hol vagy te ebben az egészben?

Másnap reggel Zsuzsi már az ajtóban várt.
– Anya, ma korábban kellene menned az oviba, mert nekem meetingem lesz. És ha tudsz, főzz egy kis levest is Marcinak, mert beteg.

A szavak úgy hullottak rám, mint a zápor. Csak bólintottam. De ahogy becsuktam mögöttük az ajtót, kitört belőlem a sírás. A tükörbe néztem: fáradt szemek, karikák alattuk, ősz hajszálak. Ez lennék én? Hol van az a Margit, aki szerette a társaságot, aki imádott kertészkedni és táncolni járni?

Aznap délután találkoztam Ilonával a boltban. Régen együtt jártunk nyugdíjas klubba.
– Margitka! Ezer éve nem láttalak! Mi van veled?
– Semmi különös – hazudtam. – Sok a dolgom a gyerekekkel.
– Tudod, mi is segítünk az unokáknak – mondta Ilona –, de azért magunkra is kell időt szánni. Gyere el holnap a klubba! Lesz tánc is!

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg megengedhetem magamnak? Mi lesz, ha nemet mondok Zsuzsinak? Haragudni fog rám? Vagy csak egyszerűen keres valaki mást?

Este Pista újra szóba hozta:
– Margitka, most vagy soha! Mondd meg nekik!

Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel Zsuzsit.
– Kislányom, szeretlek benneteket, de mostantól heti két napot tudok segíteni. A többi napon szeretnék magammal is foglalkozni.

Csend lett a vonalban.
– De anya… nekünk szükségünk van rád! Hogy fogjuk megoldani?
– Tudom, nehéz lesz – mondtam –, de nekem is szükségem van egy kis pihenésre. Szeretnék újra élni.

Zsuzsi először megsértődött. Napokig alig beszélt velem. Aztán lassan elfogadta. Megtanulták beosztani az idejüket. Néha segítséget kértek egy bébiszittertől vagy Pistától.

Én pedig újra elkezdtem élni. Elmentem Ilonával táncolni. Kertészkedtem. Elolvastam egy könyvet egy ültő helyemben. És amikor Marci és Lili nálam voltak, már nem fáradtan és türelmetlenül fogadtam őket, hanem örömmel.

A családunkban sokáig téma maradt ez a változás. A fiam, Gábor is megjegyezte egyszer:
– Anya, nem gondoltuk volna, hogy ennyire nehéz neked…
– Nem baj – mondtam neki –, most már tudjátok.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány nagymama él így Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy elveszítették önmagukat a családért? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondjuk: „Én is számítok”?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet feláldozni magunkat másokért anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?