Amikor az anyósom majdnem tönkretette a családomat: Egy anya bátorsága, hogy szembeszálljon a saját vérrel

– Luca, hozzál még egy pohár vizet a nagymamádnak! – szólt rám élesen az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában álltam, és próbáltam rendet tenni a vasárnapi ebéd után. A lányom, Luca, csak tizenhárom éves volt, de már úgy mozgott a családi asztal körül, mintha ő lenne a házvezetőnő. Láttam rajta a feszültséget, ahogy lesütötte a szemét, és szó nélkül engedelmeskedett.

Nem bírtam tovább nézni. – Ilona néni, Luca is pihenhetne egy kicsit. Egész délelőtt segített nekem – mondtam halkan, de határozottan. Az anyósom rám villantotta azt a jól ismert, hideg tekintetét.

– Réka, ha már egyszer család vagyunk, akkor mindenki kiveszi a részét! Az én időmben nem volt ilyen kényeztetés – vágta rá, majd úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Aznap este, amikor Luca már aludt, leültem a férjemmel, Gáborral beszélgetni. – Gábor, nem bírom tovább. Anyukád úgy bánik Lucával, mintha cseléd lenne. Ez nem normális.

Gábor sóhajtott. – Tudom, Réka. De ő ilyen. Mindig is ilyen volt. Apámmal is így bánt. De most mit csináljak? Nem akarok veszekedést.

– De hát ez nem csak rólad szól! A lányunkról van szó! – fakadtam ki. – Nem hagyhatjuk, hogy így bánjon vele.

A következő hetekben Ilona néni egyre többször jött át hozzánk. Mindig talált valamit, amin keresztül Lucát irányíthatta: „Luca, mosogass el!”, „Luca, vidd le a szemetet!”, „Luca, ne ülj annyit a gép előtt!” Egyik este Luca sírva jött be a szobámba.

– Anya, miért nem szeret engem a nagymama? – kérdezte remegő hangon.

Összeszorult a szívem. – Dehogynem szeret téged, csak… néha nehéz neki kimutatni – próbáltam magyarázni, de magam sem hittem el igazán.

Egy vasárnap délután Ilona néni hangosan kritizálta Lucát az egész család előtt: – Nézd már ezt a gyereket! Semmit nem tud rendesen megcsinálni! Réka, te sem tanítottad meg semmire!

A levegő megfagyott. Gábor csak némán ült, én pedig éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen. Luca elszaladt a szobájába.

Aznap este Gáborral újra leültünk beszélgetni.

– Gábor, ez így nem mehet tovább! Vagy kiállsz mellettünk, vagy…

– Vagy mi? – kérdezte fáradtan.

– Vagy el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent számunkra a család. Nem áldozhatjuk fel Lucát az anyukád kedvéért!

Gábor sokáig hallgatott. – Igazad van. Holnap beszélek vele.

Másnap reggel Gábor felhívta az anyját. Hallottam a telefonbeszélgetésüket:

– Anya, ezt most komolyan mondom: nem bánhatsz így Lucával. Ha nem tudsz tisztelettel viselkedni vele és Rékával, akkor nem jöhetsz át többet.

Ilona néni először tagadott mindent. – Ugyan már! Csak nevelem azt a gyereket! Réka túl puhány!

– Nem érdekel! Ez az utolsó figyelmeztetés – mondta Gábor határozottan.

Aznap este Ilona néni dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Egy hétig nem hallottunk felőle. Luca lassan kezdett újra mosolyogni. De bennem ott maradt a félelem: vajon jól döntöttünk?

Két hét múlva Ilona néni levelet írt: „Nem értem, miért fordultatok ellenem. Én csak jót akartam.”

Elolvastam a levelet Gáborral együtt. Mindketten sírtunk. Tudtuk, hogy fájdalmas döntést hoztunk – de Lucáért muszáj volt.

Azóta ritkán beszélünk Ilona nénivel. Luca kiegyensúlyozottabb lett, és végre önmaga lehet itthon. Néha mégis elgondolkodom: vajon lehetett volna másképp? Meg lehet-e bocsátani annak, aki majdnem tönkretette a családodat?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy tényleg csak így lehetett megvédeni azt, akit a legjobban szeretek?