Amikor az anyósom lehetetlent kér: Egy történet hitről, családról és a béke kereséséről

– Nem, Ilona néni, ezt most nem gondolhatja komolyan! – szinte kiáltottam, miközben a konyhaablakon túl zuhogott az eső, és a villámok fényében anyósom arca még keményebbnek tűnt.

Ő csak összefonta a karját, és halkan, de hajthatatlanul ismételte: – Zsuzsa, én már nem bírom tovább a panelban. Szükségem van egy kis házra vidéken. Azt akarom, hogy ti vegyétek meg nekem.

A férjem, Gábor, csak némán ült az asztalnál, ujjai idegesen doboltak a viaszosvászon terítőn. A gyerekek már rég lefeküdtek, de én tudtam, hogy a falak vékonyak, és minden szavunk átszűrődik hozzájuk. A levegőben feszültség vibrált, amitől szinte levegőt sem kaptam.

– Nézd, Ilona néni – próbáltam higgadtan –, mi magunk is épphogy kijövünk a fizetésünkből. A lakáshitelünk még húsz évig tart. Honnan vegyünk pénzt egy házra?

– Mindig csak kifogásokat hallok! – csattant fel anyósom. – Bezzeg amikor Gábor született, én mindent megtettem érte! Most meg nekem nincs senkim, aki segítene?

Gábor végre megszólalt: – Anya, kérlek…

– Ne szólj közbe! – vágott vissza Ilona néni. – Te mindig csak Zsuzsa pártját fogod!

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam kívülállónak ebben a családban? De most valami eltört bennem. Nem bírtam tovább csendben maradni.

– Tudja mit? – mondtam remegő hangon. – Ha ennyire fontos magának az a ház, keressünk együtt megoldást. De ne várja el tőlünk a lehetetlent!

Ilona néni csak legyintett, és dacosan elvonult a vendégszobába. Gábor rám nézett, szemében bűntudat és fáradtság keveredett.

– Sajnálom – suttogta. – Tudom, hogy ez neked is sok.

Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok cikáztak a fejemben: miért mindig nekem kell mindent elviselnem? Miért érzem úgy, hogy sosem vagyok elég jó? Az ablakon át hallgattam az esőt, és csendben imádkoztam: „Istenem, adj erőt! Mutasd meg, mit tegyek!”

Másnap reggel Ilona néni úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Kávét főzött magának, és hangosan panaszkodott a tévében látott hírekre. Én próbáltam kerülni a tekintetét, de tudtam, hogy ez nem old meg semmit.

A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. Kolléganőm, Erika észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Zsuzsa, mi bánt? Olyan sápadt vagy ma.

Sóhajtva meséltem el neki mindent. Erika csak csóválta a fejét.

– Az anyósok már csak ilyenek… De ne hagyd, hogy tönkretegye a házasságodat! Beszélj Gáborral őszintén.

Hazafelé menet elhatároztam, hogy így is teszek. Este leültünk Gáborral a konyhában.

– Nem mehet ez így tovább – kezdtem. – Szeretem az anyádat, de nem vállalhatjuk át minden problémáját. Nekünk is van életünk.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom… Csak félek, hogy ha nemet mondunk neki, végleg megszakad vele a kapcsolatunk.

– És ha igent mondunk? Akkor mi lesz velünk? A gyerekekkel? – kérdeztem halkan.

Napokig tartott a feszültség. Ilona néni hol kedves volt, hol sértődött csendbe burkolózott. Egyik este azonban váratlanul leült mellém.

– Zsuzsa… Talán igazad van. Túl sokat kérek. Csak félek egyedül maradni…

A hangja megremegett. Először láttam rajta ennyi sebezhetőséget.

– Nem akarom, hogy egyedül legyen – mondtam őszintén. – De nekünk is szükségünk van biztonságra.

Hosszú beszélgetés következett. Végül abban maradtunk: segítünk neki keresni egy olcsóbb albérletet vidéken, ahol gyakran meglátogathatjuk. Nem volt könnyű döntés, de mindannyiunk számára ez tűnt a legjobb útnak.

Azóta is gyakran gondolok arra az esős estére. Vajon mi lett volna, ha engedek az anyósom kérésének? Vagy ha teljesen elutasítom? Néha még most is kételkedem magamban…

„Vajon mindig nekünk kell feláldoznunk magunkat másokért? Hol húzzuk meg a határt család és önmagunk között?”