Amikor az anyósom átvette az irányítást az otthonunk felett: Egy harc a saját határaimért és a családi békéért
– Már megint nem ott van a sótartó, ahol hagytam! – csattant fel Ilona néni hangja a konyhából, miközben én épp a fürdőszobában próbáltam néhány perc nyugalmat lopni magamnak. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy újabb vita következik, és már előre éreztem a tehetetlenséget, ami hónapok óta fojtogatott.
Nem így képzeltem el az életem harmincöt évesen. Amikor Gáborral eldöntöttük, hogy befogadjuk az anyósomat, mert elvesztette a férjét és nem akart egyedül maradni, azt hittem, csak átmeneti lesz. Segíteni akartam, tényleg. De ahogy telt az idő, Ilona néni egyre inkább átvette az irányítást a házunkban. Azt mondta, csak segíteni akar, de minden mozdulatával azt éreztette velem, hogy semmi sem jó úgy, ahogy én csinálom.
– Zsuzsa, nem értem, miért kell mindent máshogy csinálnod. Régen nálunk mindig rend volt – mondta egyik este, miközben a vacsorát készítettem.
– Ilona néni, ez most a mi otthonunk. Szeretném, ha néha én is eldönthetném, mi hova kerüljön – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.
– Persze, persze… – legyintett. – De hát én csak segítek.
Gábor ilyenkor mindig elfordult vagy kiment a szobából. Nem akart állást foglalni. Azt mondta, ne vegyem magamra, majd megszokjuk egymást. De én napról napra egyre inkább elveszítettem önmagam. Már nem mertem hangosan nevetni a nappaliban, mert Ilona néni szerint „az asszonynak nem illik viháncolni”. Nem hívtam át a barátnőimet sem, mert mindig kritizálta őket: „Ez a Kati lány olyan hangos!” vagy „A Zsófi túl sokat kérdez!”
A legrosszabbak azonban azok az esték voltak, amikor Gáborral összevesztünk miatta. Egyik este például így szólt hozzám:
– Zsuzsa, tényleg muszáj minden apróságon fennakadni? Anyám csak jót akar.
– De Gábor! Ez már nem az én otthonom! Mindenbe beleszól! Nem érzem magam jól!
– Próbálj meg vele beszélni – mondta fáradtan.
De hogyan beszéljek valakivel, aki szerint minden úgy jó, ahogy ő csinálja? Aki szerint az én szokásaim furcsák vagy egyenesen rosszak?
Egyik reggel aztán betelt a pohár. A konyhában Ilona néni már hajnalban sertepertélt. A hűtőből kidobta a maradék lecsót – szerinte túl fűszeres volt –, és helyette főtt tojást készített reggelire.
– Zsuzsa, ezt nem lehet megenni! Gondolj már a gyerekre is! – szólt rám.
A lányom, Anna csak pislogott rám nagy szemekkel. Éreztem, hogy most példát kell mutatnom neki.
– Ilona néni, kérem, ne dobja ki az ételt! Én főztem azt a lecsót.
– De hát ehetetlen volt!
– Nekem és Annának ízlett volna – mondtam remegő hangon.
Csend lett. Anna odabújt hozzám. Ilona néni pedig csak állt ott sértődötten.
Aznap este Gábor későn jött haza. Elmondtam neki mindent. Hogy már nem bírom tovább. Hogy félek attól, egyszer csak teljesen eltűnök ebben a házban.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte fásultan.
– Hogy állj mellém! Hogy mondd meg anyádnak: ez az én otthonom is!
Sokáig hallgatott. Aztán végül bólintott.
Másnap reggel Gábor leültette Ilona nénit.
– Anya, szeretjük, hogy itt vagy velünk. De Zsuzsa is fontos nekem. Szeretném, ha tiszteletben tartanád az ő szokásait is.
Ilona néni először felháborodottan reagált:
– Hát én csak segíteni akartam! Most már mindenért én vagyok a hibás?
De Gábor kitartott mellettem. Végül Ilona néni is belátta: ha együtt akarunk élni, kompromisszumokra van szükség.
Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még viták és sértődések. De lassan-lassan megtanultuk tiszteletben tartani egymás határait. Én pedig újra elkezdtem otthon érezni magam a saját házamban.
Néha még most is elgondolkodom: vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik úgy, hogy elveszítik önmagukat egy erős akaratú családtag mellett? Ti mit tennétek a helyemben?